Ilyekor többnyire csak „lejárjuk” a darabot, ami azt jelenti, hogy az előadás valós időtartamánál jóval gyorsabban végigszaladunk rajta, ki, melyik mondatnál hol áll, hova megy, mit csinál. Mégis egészen észrevétlenül bizonyos mondatok más jelentést, töltetet kapnak, a színész éppen aktuális érzelmi állapotától függően. Ez nem azt jelenti, hogy mást játszunk, sőt, egy-egy érzelem, gondolat, kimondott szó többet jelent számunkra az eltelt idő alatt.  

 

Így tettünk az „És mennyi szerelem” c. szerelmi háromszöget feldolgozó darabbal is, aminek ez év januárjában volt bemutatója a Madách Színházban. Csányi Sándor és Szente Vajk a partnereim. San Francisco, ’60-as évek, a politikai és értékrendbeli különbségek ellenére a szerelem örök és tagadhatatlan. Egy szerkesztőség, két agglegény egy lakásban. A szomszédba beköltözik a nő és felborul minden. Vajk szerelmes lesz belém első látásra, de én a Sanyiba habarodok bele akaratom ellenére, aztán… Na, neeem, azért a lényeget nem árulhatom el!

 

Ez a háromszereplős játék immár negyedik találkozásom Neil Simonnal. Szeretem a szerzőben, hogy amíg könnyfakasztó vígjátéknak minősül az összes darabja, igazán kemény, mégis mindennapos, alapvető érzelmi témákat dolgoz fel. Elgondolkodtat, megríkat és megfacsarja a szívünket, pont ott, és akkor, ahol kell. Nem volt még olyan néző, aki az élete során ne találkozott volna a színpadon látott szituációkkal, aki ne érezte volna találva magát.

Az előadás némelyek számára annyira hiteles, hogy a napokban jöttem ki a bíróságról. Lassan visszajáró vendég leszek… Én így oldom meg a teljesen alaptalan hazugságokat, nem vitatkozom, nem kérek helyreigazítást, egyenesen a törvény kezébe adom a döntést, ítélkezzenek a szakértők, négy fal között, csendben. Ez a végtelenül egyszerű, nevetségesnek mondható eset februárban került a lapokba. Egyértelmű szerelmespár lettünk a média szemében. Pedig csak két színész szerelmespárt játszik a színpadon (azért láttunk már egy-pár ilyet, sőt az ilyet szeretjük), másfél hónapig együtt dolgoznak, próbálják a jeleneteket, a helyzeteket igyekszenek minél hitelesebbre csiszolni. Sanyit, a szóban forgó „új szerelmemet”, akivel a nagy szerelmi jeleneteim vannak, tizenkét éve ismerem. Évfolyamtársak voltunk a Színművészeti Főiskolán, egy épületben, egy emeleten, szomszédos termekben. Láttuk egymást „felnőni”, vizsgázni, dolgozni, mégis ez volt csak az első közös munkánk. Nem, határozottan nem szerettünk egymásba a sajtó állításaival szemben, sőt gyakorlatilag végigveszekedtük a próbákat.

Az „És mennyi szerelem” promóciójának mindenesetre jót tettek a fals híresztelések, bár sajnálom, hogy ilyen áron. Valóban nem tudnak sokat a magánéletünkről, egyikőnk sem szereti kiteregetni a szennyest, talán épp a hasonló múltbéli égési sérüléseink miatt. A legviccesebb – amin persze akkor egyáltalán nem nevettem –, egyben kedvencem az volt, amikor egy próbafotót, természetesen a csókjelenetből, egy bulvárlap pszichológusa mélyrehatóan elemezni kezdett. Szerinte igaz, őszinte boldog pillanatot láthatunk a képen! Mit mondjak, rendkívül örültem, ezek szerint jól játszunk! De mindenki döntse el magának! A darabot felfrissítettük és játsszuk az egész évadban, gyertek, nézzétek meg, hogy mennyire igaz, őszinte és hiteles az a bizonyos csók! Igen, ez itt a reklám helye!