60 éves lett a Honvéd Férfikar, Magyarország egyetlen hivatalos férfikórusa, születésnapi bulijukat pedig a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében tartották, kiváló zenészek és művészek közreműködésével. A fiúk legnagyobb örömömre megtiszteltek engem azzal a felkéréssel, hogy tartsak velük ezen az estén, legyek részese ennek a fantasztikus jubileumi koncertnek. Gondolkodás nélkül mondtam igent.

A kétrészes hangverseny első felvonása szigorúan komolyzenei volt, egytől egyik a legjobb operistákkal (Keszei Bori, Hajdú András, Cselóczki Tamás), míg a másodikban a könnyűzenéé volt a főszerep, úgy, mint pop, dzsessz, musical, folk és világzene.


A legprofibb dzsessz zenészek mellett a Győri Filharmonikus Zenekar kísérte a fellépőket, többek között engem is: a két karmester, Drucker Péter, a kórus vezetője, egyik leglelkesebb tagja és egyben összetartó ereje, valamint Silló István, aki nemcsak szerintem az egyik legjobb karmester ma Magyarországon, de főiskolai zenetanárom is volt egyben. Mindenre hallgatok és mindent megfogadok, amit mond, a mai napig.

Azért nyilatkozom minderről és mindenkiről ilyen „nyálasan”, mert tényleg nagyon ritka ennyi, eltérő stílusban tevékenykedő tehetséges embert együtt látni és velük együtt zenélni. Felemelő érzés volt belépni a próbaterembe, találkozni a csapattal, csupa jókedvű, vidám emberrel, akik élnek-halnak a zenéért, akik ha megszólal egy hangszer, egy dallam, megszüntetik a külvilágot és átadják magukat annak a bizonyos érzésnek, amit egyszerűen csak úgy hívunk: öröm. Ez az érzés rajtam is egy szempillantás alatt lett úrrá, nem utolsósorban attól, hogy előttem Palya Bea próbált. Tátott szájjal hallgattam. Amint kezébe fogja a mikrofont ez a mérhetetlen energikus, életvidám, lendületes lány, elképesztő hanggal és stílusérzékkel, minden arc - beleértve az övét is - sugározni kezd.

A MÜPÁ-t mondhatni már ismertem, két alkalommal is volt szerencsém a Színházteremben fellépni, egy Kurt Weil-, illetve egy Sondheim-esten.

Mégis volt egy Sondheim dal, amit eddig sosem énekelhettem el, valahogy mindig más kapta, a főiskolán is és a legutóbbi koncerten is. Egy tipikus színészdal a szerző egy darabjából, nehéz, nagyon előadói, érzelmes, az ének részéről csupán csak annyit mondok, Barbra Streisand után megtiszteltetés előadni.

A Honvédok szabad kezet adtak a választásban, én pedig kihasználtam az alkalmat, a helyszínt (először állhattam a Hangversenyterem színpadán), a kivételes zenekari kíséretet és a dal 40 férfihanggal való bővülését. Megérte várni vele, tökéletes helye volt, az én életemben mindenképp.

A videót itt nézhetitek meg.