Múlt hétvégén egy elegáns páholyból néztem végig a Nabuccót. Szeretem Verdit, a komoly témákra írt, néha érthetetlenül és indokolatlanul vidám dallamait, ahogy egy drámai pillanatban mégis feloldja a lelkünket. Talán ezzel emlékeztet minket arra, hogy az egész csak egy mese a palotában, vidámságot lop a szívünkbe anélkül, hogy észrevennénk, amikor pedig melegséggel és boldogsággal távozunk, a tragédiát is pozitívan visszük haza. A felvonások hosszú nyitányai közben pedig csak ülök, és nem tudok betelni a színházterem ámulatba ejtő vörös, arany öltözékével.

1884. szeptember 24-én nyitotta meg kapuit Budapesten az Operaház, Ybl Miklós tervei alapján. Kilenc éven át szépítették a kor legjelentősebb építészeti, szobrász- és festészeti kiválóságai. Maga az épület neo-reneszánsz, reneszánsz és barokk stíluselemekkel ötvözve. A külső lépcsőn felkísér a két márványszfinx, egészen Erkel és Liszt portrészobráig a bejárat melletti fülkékben, belépve a márvány előcsarnokba – a főbejárat felett aranylant - fehér márványból faragott, reneszánsz ajtón megyek át a ruhatárba. Ezeket eddig észre sem vettem. A legtöbb helyen intarziás padló vagy finom szőnyeg. Elindulok fel a lépcsőn és eldöntöm, hogy tüzetesen körülnézek. A selyemtapétával és márványlapokkal burkolt falak mellett, a falfestések és freskók a magyar történelem három nagy mesterének (Lotz Károly, Székely Bertalan és Than Mór) keze munkáját dicsérik.

Előadás előtt természetesen koccintani kell, egy pohár pezsgővel a négy múzsa által vigyázott büfében, ahol a kínálat legnagyobb örömömre gyerekkorom óta sosem változik, ugyanazok a sütemények, sajtos roló, mignon és szalámis szendvics kapható. A teraszon szép időben tizenhat zeneszerző szobrát nézegethetjük az előadás kezdetéig. Ott vannak a kedvenceim is: Mozart, Csajkovszkij és Beethoven.

Alig várom, hogy beülhessek. Aztán végre elkezdődik az opera nyitánya, átadom magam a zenének, és elnézem a hatalmas csillár felett a kupolafreskón Apollónt, ahogy lanttal a kezében bűvöli környezetét, az olümposzi főisteneket, félisteneket, gráciákat, múzsákat és démonokat. Teljes a nyugalom, kint hagytam a hétköznapokat, hátradőlök és engedem, hogy három órán át minden lélegzettel átitasson és lágyan ringasson a művészet.