Nem csupán az íróval voltam ez esetben (is) elfogult, de aznap este a főbb szerepekben kedves és kiváló balett-táncos barátaimat csodálhattam: Bajári Leventét Dimitrij és Pazár Krisztát Grushenka szerepében. Nem utolsósorban említeném a zeneszerzőket, ahol meg is kell állnom egy pillanatra, hogy megdicsérjem a koreográfus Boris Eifmant a tökéletes válogatásért, a tánc és a zene magától értetődő és egyértelműnek tűnő harmóniájáért. Tehát nagyrészt S. Rachmaninov festi alá harmonikusan az izgalmas és feszített történetet, a szerelmi jeleneteket M. Muszorgszkij könnyíti meg nekünk, Wagner pedig a látomások bizarr élményéért és a valóságtól való elemelésért felel. Pardon, majdnem kihagytam Grushenka külön orosz népzenei motívumait, azt a fájdalmas, de léha érzetet, amit ad nekünk a múltbéli orosz pórnép.
A látványvilág rendkívül hatásos, és ahogy haladunk előre, egyre erősebb. A díszlet minimális, mégis rendkívül jól használt, a világítás gyakorlatilag díszletelemként funkcionál. A tánckar hátborzongató, ahogy az egyes látomásokban, tömegjelenetekben szinte egymás sokszorosításaként működik, tökéletes összhangban. A szólisták egytől egyig kiválóak, mozdulataikkal majdhogynem megszólalnak, a koreográfus emellett olyan fantáziával teli újdonságokat táncoltat velük, amiket én még sosem láttam. Az egész darab ötlet hátán ötlet, a színvonaltól pedig elöntött a büszkeség.

A darabot Eifman 1995-ben mutatta be Oroszországban. Eddigi munkái közé tartozik többek között a Félkegyelmű (hogy még egy Dosztojevszkijt említsek), de van Orosz Hamlet, Don Juan, Anna Karenina, Sirály, Anyegin, Figaro Házassága és Giselle. Mindenképp mestermunkának nevezhető ez a legutóbbi bemutatója. A pontosan és szigorúan megrajzolt karakterek miatt színészi játékot és eszközöket követel a táncosaitól. Kedvenc íróm hősei sosem egyértelmű figurák, puszta emberi tulajdonságaik mellett - főleg ebben a regényben – mindenki egy-egy eszmét képvisel, mindenki keres valamit. Az apa, Fjodor Pavlovics önző, gonosz, iszákos bohóc, Dimitrij vad, heves ösztönember, Ivan gondolkodó filozófus, míg Aljosa eszméje a hit, szeretet, béke és megbocsátás. A két főhősnő a feminitás két pólusa. A regény igazi gyilkosa és általa egy igen vastag szál kimarad a balettból, nyilván értelmezés és érthetőség okán.

A majdnem 1000 oldalas mű alaptörténetét elmesélhetném, de nem teszem. A szereplők közti konfliktusok mellett az egyes figurák önmagukkal folytatott, gyakran az őrületig fokozódó belső harca az igazán érdekes.

Dosztojevszkij szerette volna folytatni életrajzi ihletésű művét, de sajnos 1881-ben bekövetkezett halála ezt nem tette lehetővé. Eifman viszont balettjában ezt is megteszi, így a második felvonás nagy része elképzelés, a nyitva hagyott regény továbbgondolása. Kétségkívül mestermunka. Na persze kell egy jó alapmű is hozzá.