Lehet-e teljesen kiszolgáltatottan teljes életet élni? A darabról, a témáról és a próbákról majd írok később, egyelőre a kérdésekkel tobzódó tanulás fázisában vagyunk.

A drámában többnyire kórházi dolgozókat alakítunk, ezért eltöltöttünk pár órát egy budapesti kórház intenzív osztályán. Még mielőtt bárki téves következtetéseket vonna le, nem a mai magyar egészségügyről szeretnék beszámolni, ez nem az én dolgom. Ráadásul sajnos hallunk róla éppen eleget. Az élmény viszont erős volt, és határozottan állítom, hogy a boldog élet az egészségnél kezdődik. Az egészség nálam pedig a sportnál. Minden mennyiségben.

Amióta az eszemet tudom, a szüleimnek köszönhetően egyfolytában sportoltam.

Első, nem túl kellemes élményem egy balettóra volt 3-4 évesen. Azért csak egy óráról tudok beszámolni, mert az első tíz perc után sírva menekültem Anyukám karjaiba és követeltem, hogy vigyen azonnal haza. A mai napig előttem van a szigorú tanárnéni arca, aki keményen, szaggatottan kiabál az egytől egyig fekete balett-dresszbe öltözött, fehér balett-papucsos, kétcopfos kislányoknak. Hallom a fejemben a zongora hamis, tompa húrjait, ahogy egy akkor ezerévesnek tűnő másik néni kopácsol rajta. Ez nem nekem való, gondoltam, és hazáig sírtam, ahonnan már – egy jó darabig - biztosan nem volt visszaút.

Nyolcévesen mégis betértem ugyan abba az iskolába, és elkezdtem jazz-balettozni, amit annyira imádtam, hogy onnantól fogva már nem lehetett lelőni. Ha vendégek jöttek, bemutatót tartottam, ha nem jött senki, leültettem a kanapéra a plüss állataimat, és nekik táncoltam. Később aztán ezek a bemutatók társastánc-estekké nőtték ki magukat, az unokatesómmal lambadáztunk megállás nélkül. A nagymamák könnyeztek, a szüleink már nem annyira. Pár évvel később viszont elkezdtem junior-versenyeket nyerni egy új partnerrel.

De megint elkalandoztam, mert nem a táncról akartam beszélni, bár az is sport a javából.

Gyakorlatilag mindent kipróbáltam. Úsztam, szertornáztam, teniszeztem, síeltem, vitorláztam, műugrottam és vívtam. Mindegyiket akkor hagytam abba, amikor komolyabbra fordult volna a dolog, így versenyzés helyett inkább átváltottam valami egészen másra. Ami biztos, hogy kitartást, alázatot, szorgalmat és fegyelmet követelt minden ágazat. Egy színésznek ezek ma alapvető követelmények a pályán, én pedig boldog vagyok, hogy egy életre belém vésték az akkori trénerek.

Mára már csak Krisztián és Ildi maradtak az edzőkből. Ők az én „testfelelőseim”. Lassan öt éve dolgozunk együtt, vagy pontosabban dolgozunk azon, hogy erős legyek, stramm, és képes arra, hogy végigugráljak egy-egy előadást lihegés és ájulás nélkül. Ildi inkább a lányokat edzi, míg Krisz a fiúkat és „Gyúrós Marit”, aki én vagyok, mert így hívom magam, ha tükörbe nézek, súlyzókkal a kezemben. Nem egy nőies dolog ez az úgynevezett gyúrás, de mára már elengedhetetlen lett heti minimum 3x2 óra szinten tartó edzés. Ha a gépek kattogása mellett inkább csöndre, természetre és magányra vágyom, felmegyek az erdőbe futni, ha pedig teljes befordulásra, akkor ott az igaz barát, a jóga.

Jól érzem magam a bőrömben, egészséges vagyok, erős az immunrendszerem. Két héttel az olvasópróba után azt is megértettem, miért mutatjuk majd be pont ezt a darabot. Azért, hogy mindenki elgondolkozzon, miért szeret élni, hogyan szeret élni, és mit tesz a saját egészségéért, a boldog, teljes életért.