Szeretem a súlyos, terjedelmes regényeket, a versesköteteket, a forgatókönyveket és főleg a színdarabokat. Kimondani is ijesztő, de az érettségi óta szövegeket tanulok megállás nélkül. (Bár, ha jobban meggondolom, két évvel előtte már zenekaroztam, ahol 30-40 dal szövegét kellett tudni.)

Talán szerencsém is volt, hogy dalokkal kezdtem memorizálásra bírni az agyam. Kamaszként az ember úgyis minden dal szövegét tudja. Nemrég hallottam, hogy rengeteg külföldi sajátítja el könnyebben a magyar nyelvet úgy, ha magyar slágereken gyakorol. Aztán ott vannak a gyerekek, akik ritmusos szavakkal, versikékkel és dalok segítségével kezdenek el beszélni. Ezek szerint a folytonos szövegtanulás ott van az emberekben, nekem pedig a mesterségem velejárójaként nem csak mindennapos, de természetes lett.

A Színművészetin első két évben kisebb jelenetekkel kezdtünk. Burns-versekkel, Arany-balladákkal, Shakespeare-monológokkal, Csehov és Schiller jeleneteivel. Csupa olyan mű, aminek zenéje, dallamos hangzata van. Memoriterek tömkelegét kellett tudnunk álmunkból felkeltve. Harmadévtől jött a szakmai gyakorlat, különböző színházaknál. Szerepet kaptunk új előadásokban vagy beálltunk egy előző kolléga szerepébe, jöttek a teljes színdarabok, egész szerepek, több tíz oldalas szövegekkel. Mint a Szirtes-osztály hallgatója a Madáchban ismerkedtem a színházi gépezettel, majd negyedévtől kezdve a Vígszínháznál vendégeskedtem négy évet. Nyugodt kezdés volt, a Pesti Színházban játszottam kezdetben két darabot, aztán még egyet. Még nyár elején megkaptam a szövegkönyveket, videokazettákat és az évad eleji próbaidőpontokat. Volt időm megtanulni, betonbiztosan felkészülni.

A Pesti 400, a Madách 800, a Víg 1200 férőhelyes nézőtérrel rendelkezik. Anno úgy képzeltem, a Víg nagy színpadára szép lassan visznek, amikor megértem rá, és egy hosszú próbafolyamat alatt ismerkedem majd a hatalmas térrel. Nem így történt. Egy nyugis szombat délután váratlanul telefonáltak a titkárságról, hogy betegség miatt másnapra meg kellene tanulnom egy húsz oldalas jelenetet és este hétkor eljátszanom az egyik női szerepet a Furcsa Párban. Még este elküldik a szövegkönyvet, másnap délelőtt gyakorolhatom és összemondhatom a súgóval, előadás előtt pedig átmegyünk a jeleneten egyszer, aztán jöhet a beugrás! Ööööö… Mélyvíz!

Természetesen átmentem a vizsgán, mint a kisangyal. Sikeresen megoldottam a feladatot, nem hibáztam, aminek következtében egyre többször ugrottam vízbe még az első évben. De minden félelemmel együtt megérte. Ráéreztem a tanulás technikájára és ízére. Minden színész más metódust használ, én kívülről befelé haladok a szöveggel és belülről kifelé a játékkal. Először van a nagy egész, a darab története, érzete, mondanivalója, ezen belül a karakterem helye és szerepe. Aztán fázisokra bontom. Azok a jelenetek, amikben nem vagyok jelen, fejben hátrébb kerülnek, egy pihenő polcra, az én történetemet viszont darabjaira szedem; gondolati és értelmi egységekre, amiken belül helyzetekre, viszonyokra, szándékokra és mondanivalóra. A szöveg gyakorlatilag a mankó, amivel kifejezem a gondolatot vagy az érzelmeket. Ha minden mondatnak megvan a tartalma, lényege, mögöttes gondolata, el lehet indulni a nagy egész felé és összerakni a szétrakott kockákat.

Ami biztos, hogy kíváncsiság, lelkesedés, szorgalom és türelem nélkül nem megy. Viszont én megyek. Játszani a kockákkal!