Általános iskola alatt négy évig síeltem. Akkor hagytam abba, amikor elkezdhettem volna versenyezni. Semmilyen sportot nem szerettem versenyszerűen űzni, de jó volt belekóstolni ennyi mindenbe. Egy dologba nem kellett volna belekóstolni, a sítáboros ebédbe.

Certovica. Egy hét, minden télen, négy éven át. Maga a tábor mindig nagy élmény volt. Téli szünet az iskolában, nem volt házi feladat sem. Egy csapat boldog, vidám gyerek, két-három huszonéves edzővel buszba ül és elindul – akkor még – Csehszlovákia havas hegyeibe síelni. Szülők nélkül gyakorlatilag végigrosszalkodhattuk a tábort. Rumlit csináltunk a szállodában, szívattuk az edzőket, akik a legkeményebben vágtak vissza a másnapi kimerítő edzéseken, hiába nyafogtunk. Ritkán ugyan, de azért tanultunk a leckékből.

Minden reggel 6-kor ébresztő. Ezt megmondom őszintén, soha nem értettem. Miért kell a sporthoz ilyen korán kelni?! És ez még csak hobbiszintű! De nem ez a lényeg. Gyors öltözés után mínusz fokokban ébresztőfutás és bemelegítés. Reggeli után indultunk útnak a sípályák felé. A tárcsás felvonóról mindig leestem, a csákányost is inkább szerettem megosztani valakivel, esés esetén legalább legyen ott valaki. Viszont jó síelő voltam, lazán edzettem, mégis gyorsan ráéreztem, és pillanatok alatt belejöttem. Imádtam a kitűzött fekete zászlót a pálya szélén, ami a legnagyobb nehézségi fokot és legalább negyven perc izgalmat ígért. Meredek, gyors pálya, ahol akadálynak ott vannak a bukkanók, amikkel büszkén megküzdve siklasz szélsebesen lefelé a hegyről, egyenesen a felvonóhoz, kezdve az egészet előröl.

Délelőtt a technikai edzések mellett, legalább kétszer meg kellett küzdeni egy-egy nehéz pályával. Többnyire kisebb csapatokba verődve, az edzővel az élen csurogtunk lefelé. Délután viszont úgynevezett „szabad” edzés volt, ahol mindenki ott és úgy jött le, ahogy akart. Ez adta vissza az életkedvemet azok után, hogy az edzések közti ebédszünetekben sosem jutottam el a desszertig.

Nem emlékszem arra, hogy miket kaptunk ebédre, de soha nem felejtem el a knédlis menüsort, ahol ha nem etted meg a főételt (főtt marha knédlivel), nem kaptál desszertet, ami pedig illatos palacsinta volt. A palacsintát nagyon szeretem. Mindennel megpróbálkoztam, amivel egy gyerek megpróbálkozik ilyen helyzetekben; leejtettem a földre a húst, gyűjtögettem egy szalvétában, odaadtam másnak, mégis mindig lebuktam, és nem kaptam palacsintát.

Egyszer mégis összejött. A szüleim kijöttek egy hétvégére síelni, és velünk ebédelhettek. Apu észrevétlenül – vagy legalábbis nem szóltak neki, hogy ne tegye - kicserélte a tányérjainkat és megette az én adagomat is. Az üres tányért elvitték, és végre engedélyt kapott a pincér, hogy kihozza nekem az áhított palacsintámat. A palacsinta közel sem volt olyan, mint álmaimban. A tészta vizes volt, szivacsos és íztelen, kevés töltelékkel és egy rakás íztelen habbal a tetején. Semmi értelme nem volt küzdeni a desszertért, és a végén még éhes is maradtam. Talán ez az oka annak, hogy a mai napig nem tudom megenni a knédlit: legyen bármi is a vége-fogás, nem érheti meg az áldozatot.