Mégis, ha most kinézek az ablakon, tetszik, amit látok. Minden fehér, tiszta és nyugodt, szakadatlan hullik a hó. A látványt szeretem, meg a csendet, illetve az egyetlen téli hangot, a hó ropogását a csizma alatt, azt nagyon szeretem.

Egy nagyon kellemes emlék jut eszembe a hóesésről, kb. nyolc évvel ez előttről. Az éjszaka közepén, valahol a város másik végén egy kihalt utcán csizmában próbálok szaladni a méteres hóban és a szakadó hóesésben, zokogva. Jóval mögöttem kiabálást hallok, zihálást, valaki próbál utolérni, elkapni, majd végül utolér, elkap, leveti magát elém, és a bocsánatomért esedezik a hótakaróban térdelve. Persze az ijedtségtől és a meghatottságtól még jobban potyognak a könnyeim, mert én az a típus vagyok, aki ritkán ugyan, de egyre jobban sír, ha azt kérik tőle, hogy ne sírjon. És ő csak mondja, mondja, ölelget, kér, hogy ne sírjak, könyörög, hogy ne haragudjak, én meg csak sírok, sírok, ő meg csak mondja és mondja.

A Győző az, a Szabó Győző. Az én egyik legjobb barátom, állandó kollégám, abban az egy évben gyakorlatilag élettársam, jóban-rosszban, éjjel-nappal. Első és egyben utolsó veszekedésünk ez volt a Szeret, nem szeret című sorozat forgatása alatt. Hajnali fél három volt, fáradtak voltunk, egy tizenkét órás forgatási nap végén, az utolsó jelenet felvételének a közepén belealudtam egy mondatba, ő mérges lett és rám kiabált. Erre én fogtam magam, feltéptem az ajtót és elszaladtam, magam mögött hagyva a még forgó kamerát és a tátott szájjal álló stábot. Hogy hová szaladtam az éjszaka közepén a hóban? Nem tudom. Azt sem tudtam, hol vagyok. Csak el akartam szaladni a fáradság elől, a feszültség elől, a sértettség elől. Pedig nem vagyok sértődős, nem kiabálok, nem vagyok hisztis, egy végtelenül türelmes ember vagyok, akivel véleményem szerint könnyű együtt dolgozni.


Abban az évben mindkettőnknek három, egymás utáni bemutatója volt, gyakorlatilag minden nap próbáltunk, este pedig játszottunk, én akkor a Vígszínházban, hat előadásban. A sorozattal együtt tizenhat órás munkanapjaink lettek: vagy reggel hat és este hat között, este előadással, vagy próba után délután háromtól hajnali háromig. Négy-öt órákat aludtunk, folyamatos munka mellett, nem csoda, hogy a végén már csak sírni tudtam.

Nyolc hónapig forgattunk, havi tíz napot, napi tizenkét órában, három részt, részenként 8-10 kisebb jelenetet. Helyszínről helyszínre vándoroltunk, az úton pedig megállás nélkül tanultuk a következő jelenetek szövegeit. Egyébként ez az év tanított meg szélsebesen tanulni, gyakorlatilag kialakult egy vizuális memória bennünk, év végére már csak ránéztünk a papírra és megvolt a fejünkben a jelenet. Soha nem kellett megbeszélnünk, hogy mit hogyan csináljunk, ki mekkora szüneteket tart, pontosan tudtuk egymás ritmusát, gesztusait, metódusát, ismertük egymás játékát, mintha csak a sajátunk lett volna. Úgy működtünk, mint egy ezer éve olajozottan és csendben dolgozó gépezet.

Amikor vége lett, mert a televízió levette a műsoráról, arra hivatkozva, hogy túlságosan „intellektuális”, kicsit megnyugodtunk és talán egy ideig örültünk is. Végre tudtunk aludni, visszanyertük az életünket, a szabadságunkat, volt időnk mindenféle másra. Mégis, ha kinézek a havas tájra, mindig ez a jelenet jut eszembe és visszasírom azt a nyolc hónapot, ami minden nehézségével együtt életem egyik legszebb időszaka volt. Kezdeném elölről az egészet.