Ha jobban meggondolom, gyakorlatilag középiskola alatt használtam csupán buszt és metrót, a főiskolára már kocsival jártam be. Az általános iskola a sarkon volt, a lakásunktól egész pontosan három percre gyalog, a különóráim is a környéken voltak, a távolabbi edzésekre pedig vittek-hoztak a szüleim. Milyen fura, tulajdonképpen egészen tizennégy éves koromig egyazon a környéken éltem és mászkáltam, mindenhová gyalog. Az összes barátom percekre lakott tőlünk, akikkel az egyetlen közlekedési eszköz, amit akkoriban használtunk, a Libegő volt. Persze később sem lett sokkal komplikáltabb a helyzet. Egy egyenes buszvonal vitt le a háztól a Moszkva térig, onnan pedig a Várbusszal mentem iskolába, amikor éppen kedvem volt bemenni…

Középiskolába a Hunfalvy János Közgazdasági Szakközépiskola német-angol kétnyelvű, külker ügyintéző osztályába vettek fel. Bármilyen furcsa is, én szerettem volna ide járni, hogy kitanuljak egy szakmát, az iskolának ugyanis volt egy ötödéve, ami banki ismeretekre szakosodott, ezzel biztosítva egy emeltebb végzettséget. Felvettek gimnáziumba is, de én hajtani akartam magam, tanulni és okosodni egy kemény és akkoriban - de talán ma is - igen elit intézményben. A döntés merész volt, mondhatni jól kiszúrtam magammal a reál beállítottságú szakiskolában. Döbbenten és bambán ültem a könyvvitel, statisztika, vállalkozási ismeretek, közgazdaságtan, jog, informatika és hasonló tanulmányok közepette. Az órák végét többnyire a folyóson töltöttem egy padon ülve, a csengőre várva, mert az óra felénél rendre kiküldtek a tanárok az állandó, mindenkit zavaró, többnyire magamat szórakoztató viselkedésem miatt. Vagy beszélgetni próbáltam a szomszédommal, vagy leveleztem egy másik unatkozóval, vagy ha nem volt partner, akkor tüntetőleg olvastam a pad alatt. Rá kellett jönnöm, hogy egy ízig-vérig humán beállítottságú ember egész egyszerűen nem bírja a számokkal teli közeget, az egyenleteket, a műveleteket, a százalékokat és a táblázatokat.

Másodévtől erősen előjött a művészi vénám, és már aktívan zenekaroztam. Semmi sem érdekelt, csak az éneklés és a zene. A koncertek este kilenc körül kezdődtek, nyilván eltartottak két-három órát, úgyhogy másnap reggel egyértelmű volt, hogy otthon aludtam. Azt hiszem, egy idő után már be sem írták az igazolatlan hiányzásaimat a naplóba.

A helyzetemen, hogy túléljem a négy évet, nagyban könnyítettek a társaim és tanáraim, akik lassan megismertek, hallottak zenélni, és hamar belátták, hogy nem vagyok ide való, mégis valamiért szerettek, így segítettek eljutnom az érettségiig és azon túl.

Egy dologért viszont nagyon hálás vagyok a Hunfalvynak, ez pedig a négy év gépírás! Mivel szeretem a kihívásokat, imádtam ezt az órát. Egy hiba négyes, két hiba hármas, három hiba kettes és így tovább. Az érettségi idejére géppuska gyorsasággal és bekötött szemmel, hibátlanul tudtam gépírni, és tudok a mai napig. Most pedig leveszem a kendőt a szememről és megnézem, hogy tizenöt évvel később hibáztam-e! :)