Amerikában az ún. főpróbahét, akár három-négy hétig is eltarthat, ráadásul nézők előtt, rendes előadásként fut. Ez azért különösen jó, mert mire a premierközönség és a kritikusok megnézik a darabot, nagyjából beállt. Tíz előadás minimum kell, hogy összerázódjon és minősíthető legyen a befektetett munka. Sokszor találtam már magam a premier napján épphogy kész előadásokban, illetve még napokig tartó változtató, begyakorló próbákon, a szűkös idő miatt.

Jelen esetben, két nappal a hivatalos bemutató előtt láttam a Pillantást, ami az amerikai „en suite” játszás - azaz, mindennap előadás - gyakorlata szerint azt jelenti, hogy legalább harmincszor lement már a darab.
Főszerepben Scarlett Johansson és Liev Schreiber, Beatrice szerepében Jessica Hecht, akit a Jóbarátokból ismerhetünk Ross volt feleségének leszbikus szerelmeként.


Izgatottan várom a kezdést. Körbenézek a teltházas nézőtéren, amiről eszembe jut, hogy talán ugyanebben a színházban láttam, ugyanezt a darabot pontosan tíz évvel ezelőtt, Tony Danza-val. Valami még rémlik, igen, a Színművészetin másodikban játszottunk Millert és Osbourne-t. Én az utóbbi szerző jeleneteiben kaptam szerepet, amit sajnálok, nagyon szívesen játszottam volna Millert, egyik kedvenc kortárs szerzőm. Ráadásul van egy közös pontunk: Dosztojevszkij. A Karamazov testvérek volt az a regény, ami írásra ösztönözte az iskolában inkább sportkedvelő és távol sem könyvolvasó diákot.

1955-ben Miller egyfelvonásossá alakította a Pillantás a hídról c. drámát, amit a „A Memory of Two Mondays” c. kevésbé ismert darabjával együtt játszottak a Broadwayn. Egy év múlva mégis elővette és kibővítette két felvonásosra.
A darabot Magyarországon 1961-ben mutatta be a Madách Színház, Ádám Otto rendezésében Pécsi Sándor és Tolnay Klári főszereplésével.
Hirtelen megszakítja a gondolataimat a jegyszedő éles hangja, aki nyomatékosan megkér minket, hogy kapcsoljuk ki a mobiltelefonjainkat. Végül lemegy a fény és elkezdődik az előadás.

A díszlet nagyon jó, praktikus, egyszerű, jól használható és jól kihasznált. Forgószinpad, ami egy három cikkelyre osztott hatalmas elemet forgat, hol utcaként, hol lakásként, hol az ügyvéd irodájaként funkcionálva.

Liev Schreiber már ahogy ül a fotelben jó. Végig hozza a hiú, ösztönös ízig-vérig férfi küzdelmét hatalma és tekintélye megtartásáért. Végig izzik körülötte a levegő, finom fokozással engedi ki a belül folyamatosan növekvő és mélyülő harag füstjét, miközben ironikus mondataiban őszintén ott van a gyermekes fájdalom.

Scarlett Johansson, gyakorlatilag háttal jön be és az első húsz percben a fél nézőtérnek – köztük nekem is - háttal játszik. Ez az első hatalmas rendezői hiba. Bár mondatai őszinték, pontosak és helye van a színpadi történésekben, elnyomják a kollégák többéves színházi tapasztalatukkal. Sajnos a darab nagy részében háttal áll vagy ül, nem tudom értékelni a jelenlétét. Nagyon szomorú voltam ezért, miért nem szólt neki senki?!

Jessica Hecht nagyon meggyőző, finom játékával karaktere kihozza a kívánt ambivalens érzéseket a nézőből. Szerettem az ügyvédet, mint bölcs őrangyalt és az olasz fiúkat, tökéletesen kidolgozott akcentusukkal és erőteljes, intenzív játékukkal.

Természetesen a két legjobb és legfeszültebb pillanatban szólalt meg ordítva egy-egy tapintatlan néző mobilja, ami nemcsak a nézőket, de a színészeket is kizökkentette. Érzéseimet és véleményemet a Broadway nézőközönsége tökéletesen alátámasztotta, álló tapsot és hangos éljenzést kizárólag Liev Schreiber kapott és rajta keresztül Arthur Miller, akit akárhányszor nézek, mindig emelem kalapom előtte.