Úgy mentünk be hétvégén, mintha csak múlt héten nyílt volna, a felfedezés önérzetével, aztán rá kellett jönnünk: már jó ideje része a város gasztrokultúrájának, pont olyan természetes, mint az Ikea első emeletén lévő étkező. 



Kulturált, kissé steril, önkiszolgáló. Randizni akartunk, de a Vapiano a szó klasszikus értemében nem alkalmas randizásra, mert ha a párod levest akar enni, beáll a leveses sorba, te pedig a Carborárát akarsz enni, tejszínes, hagymás, tojásos, baconos hívószavakra, így aztán a Pasta nevű sorban vársz, míg elkérik a chipkártyádat, de erről később. 

Fél óra múlva találkoztam a párommal, egy bárszéken ülve meredtünk ki az első emeleti ablakon, a Fashion Streettől száz méterre terpeszkedő, barna rusnya OTP székházat hesszelve. Ha véletlenül lett volna nálam egy vállról indítható rakéta, bizonyára kilövöm erre a nyolcvanas évek építészeti mélypontját jelentő irodaházra. 

A carbonara egyébként finom volt, ráadásul a szemem láttára készült – attrakciónak sem utolsó. Csak hát bizony várni kell, gondolom, átlagosan úgy fél órát. Finom volt, de egy igazi olasz étteremben is simán megkapjuk ezt a minőséget, és ott legalább nem kell állva várakozunk, hanem egy szuper krómozott sonkaszeletelő gép és valami pastát kevergető mamit ábrázoló retró plakát között jófejeskedhetnénk álmaink nőjének. 

Nem tudom, számít-e (nyílván nem), de az olasz kajákkal előálló Vapiano a pletykák szerint nem is olasz, hanem német, de mit számít ez abban a korban, melyben az eredeti Adidas cipők is Kínában készülnek, míg az amerikai kávézást, mint életformát kínáló kávézó láncok egy része német és lengyel fejlesztés.
Kétségtelen, hogy nagyon korszerű a chipkártyás fizetés, de némileg iparszerűvé teszi az élményt, kezedbe nyomják a bejáratnál, arra rögzítik majd, hogy mit fogyasztottál. 

Aztán ha sorra kerültél, máris hevítik az olajat, főzik a tésztát, melyet tucatnyi fajtából választhat a kedves vendég. Mivel minden tőlünk egy méterre zajlik, garantáltan tésztaszagunk lesz, de ennyi belefér a gyorséttermi romantikába. 

Egy légtérben van a földszinti és az emeleti traktus, nincsenek elszeparált terek, így jórészt az EU-s diáksereg örvendezik, amikor körülül egy tízfős asztalt. Minden minőségi persze, a lámpák, a fűszerkert, belefeledkezhetünk a kandalló érzésbe, mégis: aki randizni akar, annak azokat az olasz helyeket javalljuk, melyekben pincér jön ki hozzánk, egy olyan mosollyal, melyet utoljára Marcello Mastroianni villantott.