A Színművészetin „musical-színész” osztályba jártam, ez a szak hivatalos titulusa, de mindenki csak zenés osztálynak hívta. Beljebb megyek: „büdös lábúak” volt a nevünk, legalább is a sima, prózai osztály tanulói hívtak így bennünket, mert mi táncoltunk is, ők csak „büdös hónaljúak” néven futottak, mert alig mozogtak.
Tanultunk mindent. Elsőben mi írtunk zenét Burns versekhez, dolgoztunk többek közt Kurt Weill és Gershwin dalokkal, volt Kékszakállú Herceg operett vizsgánk, játszottunk West Side Story-t, Chicagot és Kis éji zenét.

Nem, ez nem a 13-as Mozart G-mol, K525 vonós szerenád, bár köze van hozzá, sőt inkább inspirációként szolgált Stephen Sondheim, szintén Kis éji zene c. zenés darabjához. Harmadévben volt vizsgaanyagunk, felvonásonként osztották ki a szerepeket. Első hallásra, emlékszem, egyikünknek sem tetszett, pedig egy hónapig hallgattuk és tanultuk minden nap. A vizsga idejére már nem tudtuk abbahagyni, én személy szerint, azóta is sokszor dúdolom, a Sweeney Todd-al felváltva. Tipikus Sondheim hatás ez. Rendkívül bonyolult zenei világa első hallásra megterheli a még vájt- és jól képzett füleket is, aztán szép lassan, észrevétlenül egy életre belénk vésődnek a dallamok. Vannak zenék, amiket csak többszöri hallgatás után hallunk meg igazán. Na, ez pont ilyen.

Különösen jellemző a szerzőre a komplex polifónia, azaz többszólamúság. A Kis éji zenében a történetet – a görög drámákhoz hasonlóan – narrátorként végigkíséri egy kórus, ez esetben öt szólamban énekelve, rendkívül széles skálán. A szereplők pedig sokszor 3 vagy több különálló dalt párhuzamosan énekelnek, egy hangnemben, ami meglehetősen kényelmetlen és technikás lehet egyes hangfekvéseknek. A legtöbb dal ¾-es walzer, de találunk dupla metrumot, illetve 12/8-adot is. Egyszóval előadónak és hallgatójának is feladja a leckét az öreg! :-)


Most én voltam hallgatója az előadásnak a Broadway-n, a Walter Kerr Theater-ben. A darab 1973-ban íródott, Ingmar Bergman „Egy nyáréjszaka mosolya” c. filmje alapján. Hét érzelmes ember története, szerelmi sokszöge egy nyár folyamán, a századfordulón Svédországban.

Két igen szép meglepetésben és megtiszteltetésben volt részem a szereposztást illetően. A bölcs nagymama, Madame Armfeld szerepében Angela Lansbury, az öntelt színésznő, Desiree szerepében Catherine Zeta-Jones volt látható. (Én egyébként ez a szerepet játszottam anno, még szép, hogy kíváncsi voltam.) Természetesen telt ház, az utolsó székek és álló helyek is betöltve. A Broadway-n sokszor kiadnak álló helyeket is, főleg diákoknak, minimális áron.

Mindenki jó volt, egytől egyig, a kórus, a kis szerepek, mindenki. Minimális díszlet, okos, praktikus megoldásokkal és jelzésekkel, a zenekar a díszlet oldalában elrejtve, láthatatlan helyen. Finoman játszottak, teret hagyva a jelentős és vezető énekszólamoknak. Tiszta rendezés, semmi öncélúság, csupán a történet felvázolása, középpontban a színésszel. Picit elemelt játék, pontos és határozott stílusjegyekkel, őszinte, jó pillanatok, finom poénok, rendkívül jó ízlésű színészekkel. Zeta-Jones elegáns jelensége és mély hangja egyszerűen simogató, Landsbury-t nézni egyenesen megható.

Nem véletlen a siker, Sondheim egy Oscar-, egy Grammy-, egy Pulitzer- és kilenc (!) Tony díj tulajdonosa és remélem még korántsem hagyta abba! Én még mindig dúdolom.