A búcsú percei
dédelgetett lidérc,
gyanútlanul veszélyes az érzelem,
robbanó egy szikra által
mely a kiszámíthatatlan értelem egy pillanata.
Szétsüt. Odaéget.
Függönyakkord, korom a vasárnapi ruhán,
mi a felgyülemlett évek során
égig érő tornyot, magasztos szobrot emel.
Csak építi, építi, építi,
hol egyenesen, hol girbe-gurbán,
s hol a vég, ott összedől.
Darabjai szétgurulnak
a barátok, a szerelmek, a család előtt,
ám összerakni már nem lehet,
hisz nem azt jelenti a másolat, ami volt az eredeti,
A jó, a rossz könnyen kerülhet máshova,
Mert a „jósnő” a lapokat kétszer ugyanúgy nem keveri.
S ha majd, újra kell élnem,
Bármi legyek, csak ne kertitörpe,
Mert, utálnék a virágok közt ácsorogni,
Festett arccal, gipszbe öntve. :-)
Szabó Tamás – ha azt mondjuk harmonikás, herflis, zenész, egyrészt igaz, másrészt semmit sem mondtunk el róla. Önálló entitás, kinek esetében az összművészeti önkifejezés, valahol a levegővétellel egyenértékű, szívdobbanás és alkotás között nem tesz különbséget. És hogy ez éppen melyik kijáraton tör a felszínre? Még mi sem tudjuk. Így lesz minden bejegyzés meglepetés itt, a vendégkönyvben.

