Nemrég Bécsben jártunk. Az aranyozást nemcsak a reprezentációs negyedekben fedeztünk fel, de az egykori munkáskerületekben sem volt ritka. Sokan már a stukkódíszektől is hányingert kapnak, őket valami porosz ipari kaszárnyavárosba küldenénk üdülni két hétig, hogy gyönyörködjenek a funkcionalizmus diadalában. 



Pesten aranyozást a Hősök terén, egy-egy szoborkompozíción láthatunk, az Andrássyn egy-egy követségi villa kerítésén, de valójában a város nem él az aranyozás attraktív lehetőségével. Ha ízléssel aranyozunk, teljesen más távlata, hangulata lesz egy városnak. Kapuk feletti címereket, erkélyek jellegadó motívumait is aranyra festhetjük. Budapest koronázó város volt, a magyar címerében is ott a Szent Korona, miért ne lehetne székesfővárosunkban ambíció? 

Persze, ezzel dekorációs ámokfutástól nem egy afféle monarchikus giccsbe szeretnénk fullasztani Budapestet, de egy high-tech üvegpalota is máskép csillog a májusi napfényben, ha egy aranyozott címerre ömlő fényt ver vissza. Persze, álmodik a nyomor, hiszen hány arany mozaik csempe tűnik elő a lefröcskölt falak alól, hány aranyszínű csempe hull le a józsefvárosi aszfaltra, szóval, előbb a házakat kéne felújítani, előbb végre kellene hajtani a húsz éve húzódó teljes városrehabilitációt, ki kéne cserélni a közműveket, a százéves csöveket a falakban, világos, persze, tudjuk, de álmodozni jó, akár hunyorogva is, amikor a nap sugara visszaverődik egy bearanyozott angyalszárnyon. 

Világos, 2010-et írunk, a helyszín Budapest, melyről inkább egy víznyelőrácsra fagyott hányás jut eszünkbe, mintsem az aranylóan suhogó angyalszárnyak, de majd csak lesz valahogy.