Egy délutáni és egy esti előadás után, este tízkor megérkeztem a kivilágított Szépművészeti elé. Szeretek megérkezni a Hősök terére, főleg sötétben, télen, amikor a fények visszaverődnek a havon és a jeges márványon, hó gömböt varázsolva a térből. Integetek jobbra a Műcsarnoknak, a korcsolyázók feje fölött a Vajdahunyad várának, és megkerülve a dicső hősöket megérkezem a boldog büszkeséget árasztó, kultúrától dagadó, méltóságteljes Múzeum elé. Sokszor jártam már bent.

A ruhatárban dolgozó középkorú hölgy, gondosan kisminkelve, befésült hajjal, mosollyal az arcán, de duzzogva csak annyit mond: „Éjjeli baglyok!”. Elveszi a kabátomat, közben arra licitálunk, ki volt talpon többet az elmúlt negyvennyolc órában. Ő nyer. Elismerő mosollyal elteszem a bilétámat és beállok a sorba.

Temérdek ember. Alapvetően zavar a tömeg, úgy érzem, elszívjuk egymás elől a levegőt, főleg egy szűkebb térben. De most más érzés volt, örültem neki. Örültem, hogy fiatal gyerekek, kamaszok, egyetemisták, felnőttek, idősek és családok is eljönnek éjszaka beszippantani a szépet, nem csak a levegőt. Ez nem olyan tömeg, mint egy türelmetlen, zajos sorban állás, sem mint a tűzijáték augusztus huszadikán a Duna-parton. Ez egy nyugodt tömeg, akik nem sietnek sehova. Kíváncsiak, de nem ugyanazt várják és nem is ugyanazt kapják. Ezt szeretem a művészetben: mindenkinek mást jelent, mindenkinek más tetszik, mindenki mást szeret és mindenkinek más az ízlése.

Nekem nem a világom a reneszánsz, inkább a tizenkilencedik és huszadik század. Ez nem azt jelenti, hogy nem tartom fantasztikusnak némely művet, és nem látom, amit látni kell. Ez a tárlat éppen ezt szolgálta. Az egyik első képnél rögtön meg is állok. Signorelli festménye, a képen Mária, ölében egy erőteljesen öregember arcú Jézussal. Aztán sorra jönnek a Szentek és a sok, hurkás testű kisbaba. Volt Szent Jeromos, akit három festő is lefestett, piros kalapot elhelyezve egy fán, mindhárom képen. A harmadik vezeklésnél elidőztem, gondoltam utánanézek a kalapnak, de elvesztettem a fonalat, amikor megállt mellettem egy öregember, fehér hosszú szakállal, erősen ráncos arccal, Jeromos, aki gyakorlatilag kilépett a festményből és nézte saját magát.

Jött egy remek Botticelli majdnem 3D-s festmény. Szép ruhák alól épphogy csak kilátszó lábfejek. Sok portré, ahol a háttérben zajlik az élet, látszanak házak, faluk, emberek, események. Láttam Veronai Szent Pétert, a baltás szentet; felbukkanó kezeket, a beszakadt padló alól, több olvasó Máriát, kutyát, macskát és rengeteg zöldséget. Dosso Dossi „Az ölelés” c. képén egy uborka van szem előtt. Tim Burton pedig megirigyelhetné, Michele Pannonio „Thalia Múzsája” c. képét, almával, szőlővel és gabonával.

A kiállítás közepénél nem tudtam nem észrevenni, hogy egy teljes vacsorát szolgálnak fel festőkből. Carpaccio, Parmigianino, Penni, Pannonio és frissítőnek egy Bellini.

A látogatók egyik nagy kedvence Giuseppe Arcimboldo „A kertész” c. festménye, amit tükörrel állítanak ki. A kép egy zöldséges tál hagymával, répával, gombával, dióval és salátával. Ha lenézünk, a tükörben egy puffadt arcú, torz emberi fejet tesznek ki a zöldségek. Imádom.



Megérkezem Leonardo da Vinci – „A Hermelines Hölgy” c. festménye elé, összegzem az estét, jól érzem magam.

Bronzino „Vénusz, Ámor és az Irigység” c. festménye hosszú idő után enged el és hagyja, hogy benézzek a Shop-ba, ahol még egy fél órát eltöltök, és nem jövök ki üres kézzel.

Köszönöm Szépművészeti, igazán szép volt!