Kirakati

A város mindenki játékszere, a kirakatok olyanok, mint az olcsó presszók a színházak mellett, ahol a polcon mosolygó üres unicumos és whiskys üvegek jelzik az egykori választékot. És lőn: a Budapest nevű koszfészekben történnek még csodák. Igaz, csak a tervezőasztalon. Egyszer csak a MATT "Zavar? Tervezd át!” pályázatra elkészül Csordás Zoltán és Fodor Gergely nevével fémjelzett Utcahossz elnevezésű alkotás, mely megmutatja, milyen lehetne a Kossuth Lajos utca, ha nem olyan vállalkozók bérelnék az üzlethelyiségeket, akiket a kirakataik alapján joggal nevezhetünk nyomorultaknak.
Nem menti fel őket az sem, hogy a város bármely részében néznénk szét, ugyanez a látvány fogadna. Sőt, a legborzalmasabb állapotban a Nagykörút van. Csak a mihez tartást végett az üzletek bérlői és tulajdonosai betarthatnának olyan irányelveket, ajánlásokat, melyek meghatározzák az adott kultúrkörnyezet városképi adottságaihoz milyen kirakat illenek.
Ha valaki egy plázában helyet bérel, be kell tartani a bevásárlóközpont ajánlásait, meglehetősen szigorú szabályokat kell elfogadniuk egy mesterséges világban.

Salzburgtól Milánóig a világ boldogabbik felén még a McDonad’s is figyelembe veszi a kultúrtájat, és visszafogottabb cégéreket rak ki, akkor egyedül Budapesttel lehet megcsinálni bármit. Olyan a város, mintha folyamatosan erőszakolnák meg, miközben mindenki elmegy mellette, és azt mondja: szegény lány, na neki sem volt szerencséje, de hát ilyen a világ.
Társadalmi felelősség vállalás, vizuális nevelés, köztéri kommunikáció. Lehet dobálózni a fogalmakkal, sőt kell is. Mert Budapest arculatát egykoron art deco üzletportálok tervezői és bauhaus építészek határozták meg, nem melírozott hajú ötvenes prolinők, akik már annyi esküvői molinót raktak ki a körúti bérházakra, hogy a postás majd nem találja meg a házszámot, pedig egy boldogabb időben talán kipostázná nekik a büntetéseket.

