Apropós, lépcsők a színházban, jaj! Minden színésznő félelme, akár lapos, akár magas sarkú a cipő. A Producerekben legalább tizenöt lépcsőfokon kell lejönnöm egy vasalt talpú ezüst csizmában, hátamon egy hatalmas tollszerkezettel, nácinak öltözve. Körülöttem a női tánckar, akik köztudottan le tudnak jönni egy lépcsőn. Nem kell mondanom, mennyire félek, amikor a karmester intésére meg kell indulni a lépcső tetejéről, egyenesen előre nézve, kecsesen, könnyedén, énekelve. Elárulom a titkot. Nincs titok, nagyon félelmetes mutatvány, mindannyiszor. A mosoly viszont őszinte az arcomon, mert azon, hogy huszadszor hadartam el szép csendben, hogy „nemesemel”, magamban hangosan nevetni kezdek.

De vissza a dupla előadásokhoz. Rengeteg volt már az elmúlt tíz évben. Harmadéves főiskolásként a Madáchba mentem gyakorlatra. A Nyomorultak c. musical-ben statisztált a Szirtes-osztály, tanítványaként pedig én is. Végigrosszalkodtam azt az egy évet, de megértettem a szakmai gyakorlat lényegét, megtanultam minden technikai és alap dolgot a színházról, mint gépezetről. A függöny, a forgó, a díszlet, a kellék, a takarás, a gyorsöltözés, a hívás és a többi. Meg kellett ismerkedni mindennel és mindenkivel.

Először is a rengeteg színházi dolgozó. A portások, akik vidáman üdvözölnek, a díszítők, akik betolják veled a díszletet, a világosítók, akik kiemelnek, a kellékesek a cók-mókokkal, a fodrászok a sok parókával, a súgók és az ügyelők, akik mindent látnak, mindent hallanak, és mindent tudnak. A hangosztály, a karmesterek, a zenészek. A nézőtéri felügyelő, a pénztár, a gazdasági osztály, a titkárság és az igazgatóság. Nem utolsó sorban ott a büfé, ahol hitelbe adnak mindent, elvégre a jelmezeken nincs zseb az aprópénznek, hónap végén viszont rendületlenül behajtják a sok kávé és pogácsa árát.

Első nap a színházban, azt sem tudod, merre indulj. Sminktáska a kézben, félelem és reszketés mindenhol máshol. Megkapod az öltöződ és a saját öltöztetőd. Ma már csak a színházakban vannak öltöztetők. Öltöztetők nélkül képtelenség lenne némely ruhát felvenni – egy kosztümös darabhoz például –, nem beszélve a gyorsöltözésekről és a lelki támaszról, amit előadás előtt/alatt/után tudnak nyújtani. Az első próbaidőszak végére már egész otthonosan mozog az ember, az évek során pedig a szekrények is megtelnek személyes holmikkal.

Sok-sok dupla Nyomorultak után a Vígszínházban kapásból jött egy gyerekdarab, aztán még egy, melyekből rendszeresen tartanak délelőtti és délutáni, vagy délutáni és esti előadásokat. Na jó, a délelőtt – délutánt semmi nem múlja felül. Pardon, dehogynem, a délelőtt, délután és este. Tripla előadást én nem játszottam még, de tudom, hogy létezik. Viszont volt dupla Dzsungel-könyve, dupla Hamupipőke és dupla Egy csók és más semmi. Később jött hozzá Producerek, Édeskettes hármasban, valamint az És mennyi szerelem a Madáchban. Csupa-csupa dupla.

Igen, fárasztó két előadás egymás után, de kétszer annyi játék, kétszer annyi siker és kétszer annyi vele járó öröm. Az est végére pedig elmondhatom magamról, hogy kétszer tizenöt lépcsőfokon is le tudok jönni! Próbáljátok csak ki, egyenesen, előre nézve, kapaszkodás nélkül, ugye, hogy ijesztő?! :-)