Mindenkinek más jut eszébe egy dallamról, egy szimfóniáról, egy operáról. Ugyanígy az illatokról is. Hányszor történik meg velünk, hogy a színházban a mellettünk ülő parfümje a színházterem illatával elvegyülve az egész előadásra rányomja a bélyegét: annak az előadásnak az lesz az illata. Mert az érzékeinkre hat, és nem az agyunkra, márpedig az a legjobb dolog a világon, ha érzelmeink vannak.

Nemcsak azért álltam közel a zenéhez már kiskoromban is, mert zenész családba születtem. Persze, kötelező volt zongorázni tanulni. Már nem emlékszem a tanárnő nevére, de tisztán látom magam előtt a zongoraszobát. Apám szobája volt, a régi lakásunkban, egy pianínóval, rengeteg kottával, és annál is több könyvvel. Volt még a szobában egy „csini”. Sokáig nem tudtam, mit jelent, aztán kiderült, hogy egész egyszerűen a csinos szóból származik a neve. Egy bizonyos gépezetről van szó. "Csininek" volt egy vastag pántja, amit ha a derekamra tettem és bekapcsoltam, rázott egész testemben. Egy ősrégi fogyasztó szerkezet lehetett, de senki nem használta a családban.

Rengeteg időt töltöttem abban a szobában, a könyvespolcok előtt, de főleg a zongora mellett. Sokat kellett gyakorolnom, amit szegény szomszédok sínylettek meg, de megérte, mert ha ügyes voltam, akkor ihattunk limonádét, temérdek citrommal és cukorral. Amíg a tanárnő mutatott valami gyakorlatot, én rászórtam a citromra a cukrot, és azt eszegettem. Pedig a zongorahangoló egyszer nagyon rám kiabált, hogy hangszerre márpedig nem teszünk poharat, tálcát és semmilyen ételt. Bár ma már nem zongorázom, kottán kívül azóta sem teszek semmit a hangszerre.

Később jött a gitár, szintén négy évig, talán még versenyen is indultam, de nem én nyertem. Mindkét hangszeren klasszikusokat kellett tanulnom. Ekkor szerettem meg nagyon Mozartot, lubickoltam a zenei világában, szenvedélyességben és játékosságában. Még mindig őt tartom az egyik legnagyobb zeneszerzőnek, főleg utolsó operáját, a Don Giovannit.


Ha valahol Don Giovannit játszanak, én ott vagyok. Fischer Iván igen nagy élményt nyújtott a Müpa vendégeinek a hétvégén, én pedig részese lehettem az élménynek. A Fesztiválzenekar megint fenomenális volt, a külföldi és magyar operistákkal egyetemben. A Kossuth-díjas karmester tisztán, egyértelműen vitte színre a művet, egy opera-koncert keretei között, megmozgatva a teret a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves zenés-színész hallgatóival. Többnyire ötletes díszletelemként funkcionáltak, az erdő fái, erkély, terített asztal, székek és szobrok formájában. Neutralitást lemeszelt külsejük adott nekik. Mindnyájan fehérek voltak, mint akikre rászakadt egy liszteszsák. A rendezés ezzel kiemelte és egyben elhatárolta őket a szereplőktől, és adott nekik igen fontos jelentést az előadásban. Ők a bosszú és a túlvilág szele, ami végig ott lebeg az előadás felett, hol passzív, hol aktív résztvevőként, amikor pedig megjelenik a Kormányzó szintén fehérre meszelt szelleme, elnyeli őket is a föld, mint a megbüntetett gonoszt: kitisztul a szín, maradnak az elégtételt nyert, megkönnyebbült szereplők és Mozart.

Természetesen megint volt mellettem parfümfelhőben úszó hölgy, de ezúttal én a zenében úsztam inkább, egészen pontosan a zene illatában.