Nagy szerencsémre Dublin „gyalogos” város: egyrészt azért, mert ha csak tehetem, boldogan gyalogolok, másrészt azért, mert a gyalogosok ki tudták vívni, hogy a bicikliutak ne a járdából vegyék el a helyet, úgyhogy biztonságban hódolhattam e hóbortomnak, harmadrészt pedig azért, mert a buszhálózat szó szerint feltérképezhetetlen. Nem lehet épkézláb buszvonal-térképet szerezni, a megállókban véletlenszerűen vannak feltüntetve az arra haladó járatok, és csak ritkásan vannak megnevezve az érintett megállók. Imádnivaló kék-sárga emeletes buszok húznak el melletted, míg rá nem jössz, hogy le kell intened őket, másképp nem állnak meg. A jegyváltáshoz a sofőrnek meg kell mondanod, melyik megállóban szeretnél leszállni, ami ugyebár tájékoztatás híján teljes lehetetlenség … Gyalogosan jó alaposan kiismertem Dublint, mire buszra mertem szállni. És akkor végre leültem az emeleten a panoráma-helyre, és gyermeki örömmel fotóztam a magasból az ismerős házakat és utakat.
„Ha balra fordul, vágjátok miszlikbe! Nekünk nem kell protestáns puding!”
Megbabonázott puding – Ír tündérmesék és babonák Yeats gyűjtéséből
Az írek jó kedélyűek és segítőkészek, és ha akarnak, sokkal artikuláltabban bírnak angolul beszélni, mint az angolok.
Természetesen az utca népén kívül legjobban az ír hagyományok, a kézművesség, a használati tárgyak és a viselet érdekelt, úgyhogy első utam a Nemzeti Múzeum iparművészeti részébe vezetett. A régi laktanyában elhelyezett múzeum látogatása ingyenes, emiatt viszont spórolniuk kell a papírral, úgyhogy egy fia prospektust sem találtam. A bejáratnál leltem egy négylevelű lóherét, de erről majd legközelebb, hiszen bent egyéb szerencse is ért: beleszaladtam egy ír öltözéktörténeti kiállításba, és gyönyörű népi és kevésbé népi székeket és egyéb bútorokat, egy igazi, bárdok által használt lantot (sokkal nagyobb volt, mint gondoltam), és egy eredeti ír(!) szamovárt is megcsodálhattam.
Az ír történelem utolsó 100 éve a függetlenségről szól, és ezt az öltözéktörténeti kiállításon is remekül példázták. Az Ír Köztársaság megalakulásakor, a húszas években, újra felelevenítették a korakeresztény-kori ír viseletet, és kelta díszítéssel díszítették a ma már kissé megmosolyogtató kreálmányt. A férfiak ír tweedöltönyt viseltek, régi vágásút, ezzel állva ellen az angolok divatmajmoló öltözködésének.
Szerencsére a hatalmas zöld legelőkön „nőtt” saját gyapjú és len is önellátókká tette őket textilipari nyersanyagokból.

Az "aráni" pulóverek

„Volt egy másik ház vagy kétszáz yardnyira tőlünk az út mentén, és egy nap, mikor a szagunk különösen rossz volt, az ott lakók elköltöztek, kivándoroltak Amerikába, és nem tértek vissza többé. Állítólag azt híresztelték odaát, hogy Írország remek ország, csak egy csöppet erős a levegője.”
Myles Na Gopaleen (Flann O’Brien): A fába szorult féreg
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982., 20. o.
Veres Júlia zseniális fordítása
Gyönyörűek és meglepően puhák az ír gyapjútermékek – a kirakatok tele vannak a csodás, csavart mintás, kötött aráni pulcsikkal. Ezek a pulóverek szó szerint legendásak.
Ahogyan a skótoknál a tartán, minden ír klánnak megvolt a maga saját kötésmintája: hajós nemzet lévén ez azonosította a partra vetett hajótörötteket viharok után.
Sajnos ennek a szép hagyománynak nem valószínű, hogy valódi alapja volt: a minták nem nyúlnak vissza különösebben régi múltra, és nem hordoztak mélyebb jelentést, a szépségre való törekvés hozta létre őket.
Edmund John Millington Synge, az „írek Shakespeare-je”, aki sok időt töltött az Aran-szigeteken történeteket és népszokásokat gyűjtve, az ír nyelvét csiszolgatva, a Riders of the Sea (A tenger lovasai) c. színdarabjában énekelte meg a megható jelenetet, amikor egy asszony az eltűnt, és partra vetett fivérét felismeri gyapjúzoknijának kötésmintájáról.
Ez a szép történet gyökeret eresztett az ír pulóverkereskedők reklámjaiban mind az óhazában, mind pedig az éhínség elől Amerikába kivándorolt nagyszámú ír lakosság körében. Itt meg is csodálhatod a különböző klánok állítólagos mintáit. Akárhogyan is történt, ez a legenda segített fellendíteni az ír kézművességet, és jó marketingfogásnak bizonyult, hiszen még ma is büszkén viselhetjük egyes klánok szépséges, finom meleg aráni pulóvereit.

Az ír csipke

Másik, kézimunkával kapcsolatos ír hagyomány az ír csipke horgolása. Ez a technika a 19. században lelkes honanyák közreműködésével maradt fenn, akik a saját ír gazdaságot erősítendő ingyen oktatták minden érdeklődőnek. (Ez nagyon tetszik nekem!)
A csodás szalaghorgoláshoz előre meghorgolt motívumokat horgolnak össze szalaggá, gallérrá, kézelővé. Először vászonra (ma már inkább papírra) megrajzolják a pontos tervet, vékony fonalból meghorgolják a különböző mintákat (virágot, csillagot, levelet), ezeket felfércelik a tervre, és láncszemmel vagy zsinórhorgolással összehorgolják őket. Régebben a minták kiemeléséhez bizonyos helyeken vastagabb fonalat használtak, így lett nagyon érdekes, plasztikus a kész kézimunka.