Nem, ez nem teljesen igaz, mert a digitális technika évről-évre újabb csodákkal lep meg minket. Tim Burton pedig mestere a digitális technikának, aminek minden apró csínját-bínját prezentálja is nekünk, legújabb filmjében az „Alíz Csodaországban” 3D-s verziójában. Hónapok óta vártam, hogy elkezdjék vetíteni a mozik, gyerekkorom egyik kedvenc – lemezen oly sokszor hallgatott –, csodálatos meséjét. Volt hozzá képeskönyvem is, igazi mesebeli, varázslatos figurákkal, egy színes, tökéletesre rajzolt, torz világban. A karakterek mélyen bevésődtek az agyamba, kristálytisztán látom őket ma is, annak ellenére, hogy az elmúlt húsz évben nem is találkoztam Alízzal és bizarr, de gyerekszemmel fantasztikusnak tűnő álmával.

Mégis eljött az idő, hogy átéljek újra egy gyerekkori élményt, felidézzek egy rég szeretett emléket. Már a nyitónap délutánján elmentem a moziba, ahol felvettem a 3D-s szemüveget, beültem középre és feszülten, várakozással és izgalmakkal teli kezdtem neki Csodaországnak. Az Imax moziban hatalmas a vászon, jóval meredekebb a nézőtér, mint a többi moziban, sötétben, késéssel átmászni a bagolyfejű, nagy keretes fekete szemüveget viselő tömegen félelmetes dolog. De nem rúgok meg senkit, nem rúgom fel senkinek az italát, és nem esem rá az alattam lévő sorra, viszont gyorsan leülök, és bagollyá változom én is.

Charles Lutwidge Dodgson – angol író és költő, matematikus, anglikán pap és fényképész – 1856-ban lányai buzdítására megteremtette az „irodalmi képtelenség” fogalmát, amikor megírta „Alíz kalandjai Csodaországban” c. meseregényét, Lewis Caroll álnéven. Első olvasói között volt Viktória királyné és Oscar Wilde is. Ez az a könyv, amit a nyomdák soha nem álltak meg nyomtatni. 125 nyelven jelent meg több mint száz kiadásban, százötven éven át. Van belőle némafilm, rajzfilm, színdarab, musical, balett, pantomim, opera, tv-sorozat, Sesamy Street epizód, computeres játék és pornófilm is. Az orvostudományban még szindrómát is elneveztek a könyvről. Most pedig eljött hozzánk a „fantasy adventure” névre hallgató őrület.

Az első öt percben nagyon szédültem, gondoltam megszokom a szemüveget és elmúlik, de nem múlt el. Nem szó szoros 3D a film, csupán síkokban látjuk a szereplőket, mint papírlapokat, egymás mögött és mellett elhelyezve a térben; néha elrepül felettünk egy madár, és egy farönk kilóg a kép keretéből, de csak néha. A készítők, a két további – számomra ismeretlen – folytatást is bedolgozták a forgatókönyvbe, amitől végig zavarodottan ültem a nézőtéren, egy egészen ismeretlen filmet nézve, helyenként ismerős elemekkel. Az öreg, pipázó jóshernyó; a köddé váló, forgófejű macska; az óráját néző, monoklis nyúl pont úgy néz ki, mint emlékeimben, a többieket nem ismerem fel. Emlékszem a pepita padlóra, az alagútra és a rózsafestésre. A kártyák egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a képeskönyvben, fehér királynő és magas harcos pedig egész egyszerűen hiányzott az én verziómból. Itt minden más, minden nagy, minden sötét, túl digitális és végtelenül sűrű.



Johnny Depp édes, de nem nyújtott nekem újat és feledhetetlent, pedig a Sweeney Todd-ban és a Csokigyárban imádtam. Helena Bonham Carter-t is szívesen nézem, ő sokat köszönhetett a digitálisan tízszer akkorára fújt fejének és a körülötte lévő ál-gnómoknak. Mindenki tisztességesen eljátszotta a jeleneteket, bízva a technika ördögében, de a dialógok ördöge aznapra elment otthonról. Semmiről nem szólt a film, nem volt benne tanulság, mint az a mesékben oly megszokott; volt ugyan hős, de azt már az elején tudtunk a papirusz orákulumból, hogy mi lesz a mese vége. Nem éreztem semmit, nem szerettem meg senkit és nem érintett meg semmi. Egy dolgot éreztem, a folyamatos hányingert a szédítő vágásoktól és a meg nem álló ringlispiltől.

Értetlenül, imbolyogva és végtelenül szomorúan jöttem ki a moziból, alig várva, hogy friss levegőt szívjak az agyamba, lenyugodjon a gyomrom és elfelejtsem ezt az élményt. Lehet, hogy mégsem jó felnőni, mert az ember beleszédül a csodákba?!