Ennek fényében ma ismételten a Vapianoban ebédeltem. Szokás szerint siettem, valami igazán finom, hamar kézhez kapható és azonnal vihető ebédre volt szükségem. Szeretem a helyet, villámgyors, egyszerű, mégis elegáns, kifejezetten praktikus és tésztaimádóknak maga a Kánaán. Nem túl hosszú baráti és üzleti ebédekre tökéletesen alkalmas, a kávézójában pedig igazi olasz édességekkel kényeztethetjük magunkat.

Minden tévhittel ellentétben, a Vapiano nem olasz, hanem egy német étteremlánc. Nekem könnyű volt megtalálnom, alsó szomszédom a magyarországi láncszemek egyik tulajdonosa. Félreértés ne essék, nem miatta reklámozom a helyet, csupán azért, mert a tészta csak akkor jó, ha pontosan főzik, márpedig ez az étterem, másodpercre pontosan főzi. A hálózat különlegessége – a nyálcsorgató látványkonyha mellett – a helyben készített tészta. Meg sem számoltam a variációkat, de a létező összes tésztaféle megtalálható, nem beszélve az egészséges életmódot folytatók számára készített bio tésztákról és a még meleg, omlós baguettről.

Tehát a tészta adott, a vendég pedig egy hosszú listából választhatja ki az összetevőket. Négyféle csoportra osztják a lehetőségeket: tradicionális, classic, cosmopolitan és prémium. Gyakorlatilag mindent tehetünk a tésztánkra, amit csak megkívánunk, legyen az csirke, marha, kacsa, rák, spenót, gomba, kolbász, pesto, paradicsom – ill. homárszósz, de tökéletes választás az aglio-oglio di pepperoncino (olajos-fokhagymás-chilis) spaghetti is.

Ahogy belépünk, a kasszánál fiatal, mosolygó alkalmazottak egy plasztik kártyát nyomnak a kezünkbe. Erre „teszik rá” az elfogyasztott ebéd összegét, melyet majd távozáskor jóllakott mosollyal az arcunkon fizetünk ki. Átsétálunk a látványkonyhához, ahol egyenruhába öltözött szakácsok várnak ránk, akik villámsebességgel teljesítik minden kívánságunkat. A konyha adja az étterem „gyorsétterem” jellegét; a három-négy folyamatosan működő, illatozva füstölgő pulttal. Elöl található a leves, a saláta és az előétel, középen a tészta részleg, leghátul pedig a pizzás stand. Én többnyire középen állok meg, elveszek egy tálcát, és percekig nézegetem a menüt, feltartva az összes, éhes embert a hátam mögött. Képtelenség választani, ezért tanácsot kérek, vagy kétoldalt meglesem, mit esznek a rutinosabb vendégek. Amint választottam, az előre leosztott, nem kis adag tészta egyenesen repül a száz fokos vízbe, ahol pontosan harminc másodpercet tölt és már kész is van. Ilyenkor mindig a homár jut eszembe, ahogy szegényt élve dobják bele a forró vízbe, hogy a sokkot kapott, visító állat emelkedett adrenalinszintjétől ízletesebb legyen a húsa. (Hol vannak ilyenkor az állatvédők?!)

De inkább visszatérek a tésztára, mert remélhetőleg a liszt nem érzi, hogy főzik. Szóval, a bizonyos harminc másodperc alatt kiválasztom a hozzávalókat: legyen rák és homárszósz, ha már így megsajnáltam a szósz alapanyagát. Az összetevők fémdobozkákban, igen látványosan hevernek előttem a pulton, friss zöldségekkel, fűszernövényekkel, olajos magvakkal és illatozó parmezánforgáccsal körülvéve. Észre sem veszem és már kezemben a becsomagolt, friss ebédem, előttem pedig a következő, tétovázó, ízekkel sakkozó vendég. A nagyjából hat perces időtartam, amit a konyhában töltöttem, elgondolkoztat azon, hogy milyen végtelenül egyszerűen elkészíthető egy ilyen ebéd. Miért nem tudok mégsem saját magam akár csak hasonlót prezentálni?

Sosem mozogtam otthonosan a konyhában. Részben azért, mert alapvetően nincs rá időm. Persze, tudom, jó kifogás, de tény, hogy aki este hétkor színpadra megy, az nem főz vacsorát. Másrészt, bár türelmem végtelen, utolsó cseppjét is elvesztem, amint ismeretlen területre érek. Ebédelni lazább napokon a szüleimnél szoktam, próbaidőszakban ott a színház büféje, forgatáskor a catering, máskülönben irány az elvitel, vagy jöhet a házhoz szállítás. A mai világ végtelenül könnyűvé teszi a gyorsétkezést, aminek egyenes aránya a főzés hiánya. Legalábbis nálam. Pedig úgy nőttem fel, hogy vasárnaponként a nagycsalád összejött a nagymamánál, aki hatalmas tálakban szolgálta fel a többfogásos házi-kosztot. Ma már sajnos nincs nagymama, se a régi jól bevált lábosoktól igazán ízesre főtt vasárnapi ebéd, amit ledolgozandó indulhatott a rosszalkodás – a szülök háta mögött – a kisszobában.