Emlékeim szerint nem igazán örültek az egész délelőttös munkának a srácok; a tojások általában a ház előtt landoltak összetörve. Később, amikor elmentek az oroszok és bejöttek a nyugati termékek, a festett tojásokat felváltották a csoki tojások, amiknek persze nyomuk sem maradt.

A locsolás nálunk a családban végtelen egyszerűen zajlott. Hétfő reggel Apu felcsapta a szobám ajtaját, célzott, én pedig visítva fogadtam egy egész szódás szifon tartalmát, miközben Anyu – aki már megkapta – csurom vizesen nevetett az ajtóban. Ma már nem lakunk együtt, de mindig eszembe jut és hiányolom is azt a csípős vizet az arcomban reggel!

Én is, mint oly sok gyerek, minden évben kikönyörögtem egy kiskacsát, kiscsibét vagy kisnyuszit. Papírdobozban, vagy lavórban laktak – éjszaka kizárólag a spájzban, hogy ne legyen büdös –, de többnyire nyúztam szegénykéket a szobámban, amíg vége nem lett a Húsvétnak, meg nem nőttek és kerültek el valami állatfarmra, remélhetőleg megöregedni...

A kiskacsából arra emlékszem, hogy rendszeresen felengedtem a lavórt vízzel, hogy megnézzem, tényleg tud-e úszni. Tudott. A kiscsibe nem hagyott túl jó emlékeket, rendkívül hangosan csipogott megállás nélkül. Utólag úgy gondolom, hogy félt, sőt rettegett, egyedül, az anyukája nélkül, idegen óriások társaságában, akik hatalmas kezeikkel állandóan nyomorgatták. A nyúl talán a legalkalmasabb állat állattartásra, viszont nagyon hamar megnő, és mindent folyton összebogyóz.

Bogyónak neveztem el az egyik nyulamat. Szürke volt, ezüstös, gombszemű és végtelenül kedves. Egyik délután levittem sétálni a kertbe. Az a fajta kert volt, amit felnőttként nem is értem, hogy élhettük meg olyan hatalmasnak gyerekként. Na, mindegy. Békés állat volt, szaglászott körbe, piciket szökkent, rágcsálta a füvet, de mindig a közelemben maradt. Szerettük egymást. Én csak álltam és büszkén figyeltem az én jól nevelt nyulamat, aki néha-néha, ha a szeme sarkából is, de figyelte, ott vagyok-e még. Aztán hirtelen elöntött egy rossz érzés. Érdekes dolog, az ember valahogy megérzi a rosszat, közvetlenül mielőtt az megtörténne. Tudod, hogy valami történni fog és azt is, hogy nem tudod megakadályozni. A ház bejárati ajtaja csapódott, és én tudtam. Megfordultam, de követni sem tudtam azt a hirtelen, gyors és vérbeli profi ösztönt, amivel a szomszéd vadászkutyája egy szempillantás alatt levadászta az én kis barátomat. Mire feleszméltem, a kutya, fejét magasra emelve, mellét kitolva – mint egy katona –, büszkén ült a legyilkolt vad mellett. Én kicsi voltam, de úgy éreztem megbomlik az agyam. Nem haragudtam a kutyára, ő csak tette a dolgát. Én meg az enyémet; keservesen sírtam, egész délután; aztán este, míg sikerült álomba sírnom magam. Többet nem akartam nyulat, de minden Húsvétkor Bogyót gyászoltam. Talán még most is.

Azért Kellemes Húsvéti Ünnepeket...