Csipketerítő

Néhány éve túrtam egy horgolt poncsót: nagyon tetszett az anyaga, a színe, tetszett, hogy horgolt, és kicsit olyan „nagymamás” - csak az volt a baj, hogy ahányszor belebújtam, olyan érzésem volt, mintha a csipketerítőt húztam volna magamra.

A megoldás házhoz jött új ebédlőasztalunk képében. Sajnos a nagyszerű asztal, mely hétköznapokon kerek, vendégjárós ünnepnapokon pedig akkorára lehet nyitni, hogy a teljes nagy család elfér mellette, meglehetősen sérülékeny felülettel készült, és nagyon hiányzott egy lepel, amivel megvédjük a nálunk mindennapos támadásoktól (ajtókivágódás, sniccerezés, kerékpár-kitámasztás, és még sorolhatnám a gyógyíthatatlan nyomokat).

Nehéz szívvel úgy döntöttem hát, hogy a kedvenc poncsómat a kedvenc asztalomnak adom.

Egy darabig reménytelenül kerestem fonalmaradékok közt olyat, amivel kipótolhattam volna a nyakkivágás miatt a terítő közepéből hiányzó kört, és nem bíztam igazán abban sem, hogy ha rá is bukkanok, tudok olyan szépet horgolni, ami méltó a terítő/poncsóhoz, úgyhogy valami más megoldás után kellett néznem.

A turkálóban, ahol a fonal miatt betegesen visszajáró vendég lettem (és nagy halom maradék fonalat halmoztam fel), végül ráleltem a tökéletes terítőközépre egy másik terítő képében.


Ebből a fajta – általam biedermeier terítőnek becézett - asztalközepekből igen nagy volt a kínálat akkoriban, vettem is „egy marékkal” belőlük. Sokat nézegettem itthon a potenciális jelölteket; végül egy geometrikusabb mintázatú gépi gobelin mellett döntöttem: a nyolcszirmú virág rímelt a horgolásmintára, talán azért. A többiekből egyszer majd táska vagy fejfedő lesz…

Most már bátran nekiestem a poncsó-operációnak: levágtam róla a garbónyakat és a vékony pamutbélést, aztán leszegtem a szélét, nehogy felbomoljon. Fércöltésekkel körbeöltögettem, és kicsit meghúztam, hogy rásimuljon a felületre. Szerencsére épp egy kistányérnyi lyuk maradt ki középen, úgyhogy azt használtam körző helyett, amikor a terítőn bejelöltem a kivágás helyét. (Tanulságos volt, mert kiderült, hogy nem szimmetrikus a minta…) A terítőből kivágott kör szélét is leszegtem, aztán ráférceltem a lassan terítővé alakuló poncsót. Varrógéppel cikkcakk-öltéssel körbevarrtam. Hosszas tépelődés után kiválasztottam a sok levágott függöny- és terítőszegélyből a legodavalóbbat, és felvarrtam: ezzel elrejtettem a kétféle anyag nem túl szép csatlakozását. Elvégeztem az utolsó simításokat, vasalóval átgőzöltem a kész terítőt, majd kerestem egy „coffee-table book”-ot, leültem vele az asztal mellé a kényelmes nagypapa-fotelba, és élveztem a szoba új hangulatát.

Így készül - képekben

Levágtam a poncsó nyakát, és körbeszegtem.	Körberajzoltam és kivágtam a terítőből a megfelelő méretet.	A maradékból lehet, hogy egyszer terítő lesz újra?

Melyik szegélyt válasszam?

„Coffee-table book” - dohányzóasztalon heverő könyv

Amikor néhány évvel ezelőtt először hallottam ezt a kifejezést (kávézó-asztali könyv), utána kellett olvasnom, annyira ismeretlen volt a mi környezetünkben ez a műfaj. Angol nyelvterületeken már akkor „szótárazott” kifejezés volt: olyan non-fiction, kevés szöveges, sok képes könyvekre használják, melyek alkalmasak arra, hogy az ember rövidebb-hosszabb időt eltöltsön a nézegetésükkel, társaságban elindítsa az elakadt beszélgetést, vagy éppenséggel beléjük mélyedve kicsit kikapcsolhassuk magunkat a társas életből. Az angolul „kávézó-asztal” névre hallgató alacsony, hosszúkás bútordarab nálunk dohányzóasztalként használatos – erre, vagyis a társaság középpontjába helyezik ezeket a helyben olvasásra szerkesztett, ezért általában nagyméretű, keményfedeles könyveket, melyeknél legfontosabb szabály a gyors áttekinthetőség: nagy fotók vagy illusztrációk, és hozzájuk tartozó rövid, közérthető szösszenetek.
Az első ilyen könyveket egy amerikai klubtulajdonos válogatta össze: olyan, elsősorban természetfotókat tartalmazó albumokat helyezett ki a klubjába, ahol az egyoldalas képeken hosszasan legeltethették a tekintetüket a vendégek. Azóta valóságos műfajjá nőtte ki magát a coffee-table book: kedvencem az a jókora darab, melynek hátsó borítójából négy asztallábat lehet kihajtani – kár, hogy nem készült el a poháralátét dizájn a fedőlapjára…
Nálam egy-két szakácskönyv, retro- kezdetű album vagy fotóalbum szolgál miniatürizált „dohányzóasztali könyvként”, és mondhatom, remekül beválnak ezek a kihelyezett „csomagok”, mikor elpilled a társalgás.

Könyvfesztivál a hétvégéig a Millenárison!