Holdviola - Erdő, erdő

A sör nem ital,
a nő nem ember,
a medve nem játék! A hegyi levegővel sűrített bálványosi éjszaka után tovább indultunk a Hargita-hegység erdőin át. A fák fegyelmezetten és magasan álltak egymás mellett, s szinte nyújtózkodtak büszkeségükben, hogy ők ebben az erdőben élhetnek. Szabályosan rendeződtek el, mint egy igazi hadsereg, tökéletesen illeszkedve egymáshoz és a környezethez. A reggeli frissességgel bekúszott az erdőbe a köd, körbeölelgette a fákat, majd egy szempillantás alatt fel is szállt; kisütött a nap, minden fához nekitámaszkodott egy napsugár. Egy Grimm mesében éreztem magam, mely érzet csak akkor teljesedett ki igazán, amikor rövid kocsikázás után megérkeztünk a közeli Szent-Anna tóhoz.

A Szent-Anna Európa egyetlen vulkáni krátertava, sekély, feszes, kerek víztükrével 950 méter magasan ragadja magával a látogatót. A látvány magáért beszél. Tündérország tava nézhet ki így – gondoltam –, amikor is áthallván egy beszélgetést, megtudtam, hogy egy legenda szerint tündérek lakták a helyet; az arra járó elcsábuló legények pedig a vízbe lépve hallá változtak. A valóságban élővilág nincs a tóban, mélysége pedig mindössze négy-hat méter. Természetesen megmostam kezeimet a mágikus vízben, melynek hatására – a hiedelem szerint – egy évig biztosan nem halok meg! :-)

A mesevilágból szép lassan visszacsöppentem a földre, mert vitt tovább az út Csíkszeredára, ahol Öcsi, a szállásadóm már várt, hogy megmutassa ezt a vidéket kicsit másképp. Fogalmam sem volt a programról, csak annyit hallottam, hogy Öcsinek meglepetése van. Ez a nap már úgyis misztikusan indult, nem zavartattam magam, várakozással teli álltam elébe.

Első állomásunk Csíkszentdomonkos volt, vendéglátóm szülői háza és tanyája, ahol nagy örömömre végigsimogathattam az egész ménest. Úgy éreztem magam, mint a gyerekek az állatkertben, a simogatóban. Imádom a lovakat, gyönyörű, izmos testüket, nagy meleg szemüket és finom, puha szőrüket, nem beszélve egyéniségükről és kommunikációjukról. Zárójelben megsúgom, hogy akkora hatással volt rám az a röpke óra az istállóban, hogy ma már minden hétvégén lovagolni járok.

Aztán kocsit váltottunk, beültünk egy masszív terepjáróba és kezdődött Öcsi igazi meglepetése: a Csíki-havasok, pontosabban a Terkő, 1460 méter magasan, 15 kilométerre az ezer éves határtól. Sziklás, köves úttalan úton, hosszan és meredeken autóztunk fel a csúcsra. Nem mondom, hogy nem féltem: az út egyik oldalán a hegy, a másik oldalon szakadék és erdő, erdő, erdő. Offroad volt a javából. Amikor felértünk visítozva szálltam ki a kocsiból. Lélegzetelállító a hegyvidék. Istenadta – ahogy Öcsi mondaná. A mezők olyan puhák és simogatni valók, mint egy finom szőnyeg. Néhol egy-egy nyáj, a nyáj körül pedig szigorú és nagyon figyelmes őrző kutyák. Csak egyszer próbáltam közeledni a juhokhoz, de egy határozott és mérges morgás után nem próbálkoztam többet, maradtam a biztonsági körön kívül.


Egy kis fakunyhóhoz érve találkoztam Dezső bácsival és feleségével, akik télen-nyáron, hóban-fagyban a hegy állandó lakói és őrei lassan tizenhét éve. Öntermelő életmódot folytatnak: jócskán van itt tehén, juh, de van malac, csirke, veteményes kert, gabona és kemence a friss házikenyérnek. Maguk szüretelnek, maguk vetnek, aratnak és kaszálnak. A városi kislány pedig fogta a kaszát és igyekezett elsajátítani ezt a nem is olyan könnyű műveletet. Pedig Tolsztojnál a Karenyinában olyan egyszerűnek és könnyednek tűnt kaszálni.

Miután szépen tönkretettem a kertet igencsak gyenge próbálkozásommal, visszaadtam a kaszát a tulajdonosának. Csodálattal néztem e két embert. Gyakorlatilag puritán körülmények között élnek, kiegyensúlyozottan és boldogan. A vizet a forrásból merítik, fával fűtenek, és nem használnak villanyt. Ha lemegy a nap, elmennek aludni, hajnalban pedig kezdődik a kemény munka. Pont úgy, mint száz évvel ezelőtt. Csak két műanyag vödör emlékeztetett arra, hogy ez a huszonegyedik század. Elgondolkodtató és új érzés volt számomra elveszteni az időt a hegy tetején. Volt valami erősen lélektisztító a levegőben. Le sem akartam jönni, annyira maradtam volna, de elindult a nap lefelé, mi pedig vele együtt vissza a modern világba.

Vacsoránál sem tértem még magamhoz. A modern berendezések között, újra a mában megkóstoltam az ordás palacsintát. Az íze és az egész nap élményei viszont fogva tartottak a hegyen és tartanak is a mai napig. Valamitől több lettem és valamit ott hagytam magamból, mert jól esett.