Piri Béla, basszusgitáros. Igazi jóbarátom, lassan tizennyolc éve. Tizennégy éve Ausztráliában él, két éve a „TTT” zenekari tagjaként gyakorlatilag körbeutazta a világot. Kétszer is.

A „The Ten Tenors” egy tízfős férfikórus. Az elmúlt 20-30 év legnagyobb slágereit dolgozzák fel és adják elő sajátos formában. Meg kell mondjam, felemelő érzés, amikor tíz férfi egyszerre elkezd Queent énekelni. Na jó, én el vagyok kényeztetve persze, nekem adott szerenádot a Honvéd Férfikar is. :-) De tény, hogy tíz ausztrál is megteszi hatását.

Az énekes csapat egyik északi állomása Oslo volt, ráadásul június végén, Szentiván éjje körül, a fehér éjszakákon. Csodálatosak a fehér éjszakák, de képtelen voltam – és vagyok a mai napig – elhessegetni a gondolatot, hogy ebben a magasságban télen, majdnem egész nap sötét van. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, de minden tiszteletem az északiaké! Érdekes, tavaly ilyenkor Szentpéterváron jártam, ugyanezen a szélességi körön. Hm. Érdemes a jövő júniust is megterveznem: mondjuk Helsinkibe! :-)
De nem szaladok annyira előre!

Oslóról nekem eddig három dolog jutott eszembe: a Nobel-díj átadás, Henrik Ibsen író és Edvard Munch, expresszionista festő (Ibsen sírját meg is látogattam). Pár éve viszont a város tett róla, hogy még egy extrát a fejünkbe véssünk. Két évvel ezelőtt épült fel Oslo kikötőjében, az Oslofjord csúcsában az új Operaház. Az épület ma, a Norvég Nemzeti Opera és Balett székhelye és Norvégia Nemzeti Operája. Az első norvég opera, az Opera Comique 1918-tól, minden állami támogatás nélkül működött. A magyar Singer Benő tulajdonában volt, akihez csatlakozott a szintén magyar, operaénekes Várnay Sándor. Várnay később karrierjéről lemondva életét az oslói társulat szervezésének szentelte, de sajnos a ház 1921-ben bezárt. Bár világhírű művészek léptek fel benne, nem tudta fenntartani magát.

A mai norvég Opera 1957-ben alakult, de régi-új épületük, a Népszínház hosszú távon nem bizonyult alkalmasnak a feladatra. 1999-ben a Parlament nemzetközi pályázatot írt ki, melyen 236 résztvevő közül a norvég Snohetta építész iroda nyerte el a megvalósítás lehetőségét. 38.500 négyzetméteren 1100 helyiség található. A nagy színházterem 1350 férőhelyes, míg a kicsi „csupán” 400. Az épület 4.4 billió NOK-ból (több mint 150 milliárd forint) épült fel négy év alatt.


Az épület kizárólag a legtermészetesebb és a legegyszerűbb anyagokból épült, egy lapos jéghegy mintájára. A nézőtér külső borítása fa, az előtér falait modern, rejtett, zöld lámpákkal teli műanyag borítja (ettől kicsit retrós és Austin Powers-es feelingem támadt...). Belül minden ívelt, gömbölyded, csupán a homlokzat hatalmas, napelemes ablaküvegeinek fémkeretei törik meg a lágy érzetet. Kívül – mindezekkel ellentétben – kocka a forma, az egyszerűség kedvéért: a legtökéletesebb gördeszkapálya, amit valaha láttam! Használni a csúsztatott tereket persze nem lehet. Az olasz fehérmárványból készült épület előtere, annak platz-ja, emelkedője és teteje is lépcsőkből és csúsztatott szintekből áll. Tisztaság, pontosság és ésszerűség tükröződik a tervezésen.

Az épület mellett a vízben úszik a „She Lies” nevet viselő jéghegy installáció, ottlétemkor pedig a színházzal szemben, a vízen úszott a lebegő színpad, amit csak erre az egy estére húztak fel.

Négyezer ember gyűlt össze a szabad és világos ég alatt, hogy meghallgassa a koncertet. Én nagyon élveztem, és nem csak azért, mert a gyerekkori baráti társaságból én voltam az egyetlen, aki látta Bélát élőben játszani külföldön.
Olso, fehér éjszakák, barátságos emberek és jó zene. Kár, hogy Szonja királyné nem volt ott velünk... :-)