Majdnem mindegyik útikönyvben azt olvastam, hogy érdemes a reptéren a duty free-ben bevásárolni és bevinni a hotelbe ételt, italt, mert itt, Osloban a vendéglátás nevetségesen drága. Ha az ember mégiscsak beülne egy régi jóbaráttal egy jót vacsorázni, fel kell kötnie a nadrágot. A reggelinél pedig addig kell enni, míg az ember szét nem durran, hogy a napot kihúzza valahogy, mert egy hotdog is több ezer forintnál kezdődik.

Egy teljes nap pedig biztosan kell Oslora, a Hop on-Hop off buszoknak köszönhetően nagyjából meg is lehet nézni gyorstalpalóban mindent, ami minket érdekel. Ez a busz a központból indul és körbevisz az egész városon. Adott pontokon – a nevezetességeknél – megáll és leszállhatunk, majd ugyanazon a ponton, ha végeztünk, egy következő járat továbbvisz minket. Ez az út „mindössze” 25 euró, de kényelmes, praktikus és mindent megmutat, amit látni kell. Ha viszont kényelmes a tornacipőnk, és van türelmünk, gyalog is elindulhatunk. Gyakorlatilag tízpercenként találunk egy hangulatos parkot, ahol feltehetjük a lábunkat és megpihenhetünk. A helyiek teszik is ezt, szép számmal. Kiviszik a plédeket, a kosaraikat, ledőlnek napozni vagy nekiállnak piknikezni.

Az egyik legszebb park a keleti, Tøyen városrészben fekvő, arktikus flórát bemutató botanikus kert, melynek közepén el is felejtjük, hogy valójában egy város közepén vagyunk. Hatalmas ősfák, sziklakertek, fasorok és vízesések közé ülhetünk le. Minden növény védett és címkézett. Van illatoskert, ahol végigszaglászhatjuk a virágokat, melyek illatuk szerint kerültek csoportosításra. Növényimádók abszolút paradicsoma. A kert túloldalán található az Edvard Munch Múzeum, melyben egyik kedvenc képem – A Sikoly – is látható. S bár egyszer már ellopták, megkerült; nem véletlen hát, hogy egy fehér üveges dobozban tárolják. Igaz kettő van belőle. A Nemzeti Galéria is tárol egy rémült arcot. Ha már Munchnál tartunk, muszáj elmondanom, hogy az expresszionista festő egyik festménye díszíti az Osloi Egyetem főépületének auláját is, ahol a Filharmóniai Társaság koncertjein kívül, évente átadják a Nobel-díjakat.

De maradnék a parkoknál, viszont átlépek a város túlsó felére. A nyugati részen, a Frogner parkban, a természet alkotta szépségek mellett Gustav Vigeland szobrász 192 gránit-, bronz- és vasból öntött szobra áll (nem mintha nem lenne tele az egész város különféle szobrokkal, de tény, hogy itt sűrítve vannak). A park nagytaván átívelő hídon egymás mellett versengenek az izgalmas pillanatokat és testhelyzeteket megörökítő bronzszobrok. Mindegyik mű egy akciódús pillanatot ábrázol, kivétel nélkül. Nők egyedül, férfiak nőkkel, férfiak gyerekekkel, anyák gyermekeikkel, férfiak egymással, gyerekek együtt, kisfiúk mérgesen. A híd közepén álló mérges kisfiú, mára Oslo egyik jelképe, olyannyira, hogy a giccses hűtőmágnesemen ő az egyik vezéralak! A híd egy szökőkúthoz vezet minket, ahol a vízsugár körül emberi életkorokat ábrázoló féldomborművekbe ütközünk. Az alakok fákat ölelgetnek, melyekről egyértelműen brokkoliszálak jutottak eszembe. Legjelentősebb a Monolit: a 17 méter magas, egyetlen gránittömbből faragott, embercsoportot ábrázoló oszlop. Körülötte kisebb-nagyobb emberpárok heverésznek az emelvényen. Valóban kiemelkedő a teljesítmény, de a szoborcsoportok nagy része engem nyomasztott.
 
Felszálltam tehát a buszomra és továbbmentem a Bygdøy-félszigetre, ahol a bőség zavara várt. Itt található ugyanis a Kon-Tiki Múzeum, a Viking Hajómúzeum, a Framm Kutatóhajó Múzeum, a Norvég Tengerészeti Múzeum és a Norvég Néprajzi Múzeum. Melyiket is válasszam?! Engem, az utóbbi izgatott fel igazán. Mindig is arra voltam kíváncsi, hogy más kultúrákban hogyan éltek és élnek az emberek.

A Folkemuseum pont ezt a vágyamat elégítette ki. Ez egy szabadtéri múzeum, közel 150 épülettel, ahol Sámi városoktól kezdve, a falusi életen át, egészen az ötvenes évek városi létéig kóstolhatunk bele a norvég életformákba. Minden háznál a kornak megfelelő népviseletben várnak a „lakók” és vezetnek be számomra eddig ismeretlen világukba. Én pedig szeretek ismeretlen ajtókon kopogtatni.