Gyerekként imádtam a strandot. A szocreál valóság piros-kék gumimatracain lebegő kelet-német turistákat; a hájas testektől majd’ szétszakadó, csíkos, műanyag székeket; a sokkot, amikor egy-egy bácsi megpróbált egy törölköző alatt átöltözni, de nem sikerült; de legfőképp imádtam a Leo jégkrémet, a Márka meggyitalt, és alig vártam az arra járó kukoricást, aki hangosan kiáltozta, hogy „warm Meis, Kukurúz!”. Ilyenkor felpattantam, mögé álltam és utánozni kezdtem, hogyan húzza piros taligáját maga után, hajtja fel a fehér hálót, ami alól árad ki a gőz és az az isteni illat, csipeszes eszközével hogyan teszi tapadós szalvétába és nyújtja át a főtt kukoricát az Aréna gumipapucsos gyerekeknek, mindössze 15 forintért. Az utánzásnak persze mindig az lett a vége, hogy figyelmetlenségemben belerúgtam a járda össze-vissza álló kőkockáinak egyikébe. Hangos sírás és kiabálás közepette konstatáltam, hogy ismét eltört egy lábujjam, anyukám pedig be sem kellett mutasson a strandorvosnak, aki, ha már messziről meglátott, vette is elő a csípős, büdös fertőtlenítőszert.

De ez legalább huszonöt éve volt. Ma már az utánzást profi módon űzöm, színpadon, a kukoricát magam főzöm és a strandoló tömeget gukkerrel lesem, biztos távolról. De vannak dolgok, amik nem változnak: a lelkesedésem és a testi épségemet illető figyelmetlenségem. Rendszeresen rúgok bele tárgyakba, töröm össze a lábújjaimat, szerzek lila foltokat, és mindezek ellenére újra, meg újra vágok bele izgalmas kalandokba. Vagy kalandos izgalmakba, mint például legújabb szenvedélyem: a lovaglás.


Ezen a nyáron a lovaglás az a program, amiért gyermeki lelkesedéssel röpülök hétvégéken a Balatonra, amiért korán felkelek és hajlandó vagyok lemenni a hegyről. Pár hónapja kezdtem tanulni, sajnos csak a hétvégéken, de kitartó vagyok és szorgalmas. Könnyen barátkozom lovakkal, kifejezetten szeretem őket, olyannyira, hogy sokszor túl óvatos is vagyok, nehogy indulásnál fájjon nekik, ha megrúgom őket. Ami persze butaság, mert egy ilyen erős, masszív, gyönyörűen izmos állatnak elég nehezen tudnék én fájdalmat okozni. Elsődleges dolgom tehát a lovasiskolában a határozottság és a lófegyelmezés elsajátítása. Elvégre nem utasok vagyunk a lovon, hanem az ember a főnök! Márpedig ha egy ló érzi, hogy a lovas nem uralja, akkor olyan csökönyös lesz, mint egy szamár.

Az én lovam – vagyis akin én tanulok – Dani. Tizennégy éves, nyugodt ló, de huncut és olykor szemtelen is. Gyengébb napjaimon ráun a tanításomra, kiáll a körből és elindul a mezőre legelni. Én persze pattoghatok rajta és rúgdoshatom napestig, hiába, mert Dániel egy percig sem zavartatja magát. Amikor Laci – az oktató – ezt elunva egy másik lóra ültetett, meg kellett állapítsam, hogy féltékenység azért az állatoknál is létezik, büszkeség pedig mindenekfölött! Mert ettől nézett is a Dani! Azóta újra együtt vagyunk és nagyon rendes fiú, türelme végtelen, még akkor is, ha bénázom rajta, mert ő csak legel, legel, legel...



Ezek után lehet, hogy a cikknek a „Szőke nő lovagol” címet kellett volna adjam, de nem adom fel! Megígérem, hogy szorgalmasan gyakorolok és jelentkezem még a lovaspályáról, komoly fejleményekkel!

Kellemes Nyarat Mindenkinek!