Charlie. Az az ember, akiből egy évszázadban talán csak egy van. Aki olyan maradandót és erőteljeset alkotott, hogy nincs olyan halandó, aki ne tudná ki ő, és aki nevét úgy belevéste a történelembe, hogy nem is lesz senki, aki elfelejtené, amíg világ a világ és még az a pár nap.

Vevey, Budapesttől kb. 12 óra kocsival, de egy ilyen élményért még én is – aki kocsiban igen rosszul tudok lenni egy ilyen hosszú úton – hajlandó vagyok egy helyben ülni. Ráadásul az oda vezető út a hegyekkel-völgyekkel és legelő tehenekkel mindent feledtet. Corsier-sur-Vevey egy pici falu a Genfi-tó északi részén, Lausanne és Montreux között, a tó svájci oldalán. Kacskaringós utakkal, szőlőtőkékkel teli domboldalakkal és eszméletlen kilátással a szemközti hegyekre. Nyugalom van, csend és béke. Pont olyan életforma, amire Chaplin közel ötven év kemény, sikerekkel és küzdelmekkel teli munka után vágyhatott, és amit itt meg is kapott.

Amikor odaértem, csak annyit tudtam, hogy valahol ebben a faluban van a Chaplin birtok, azaz a Manoir de Ban, amiről eddig csak képeket láttam. Azt is tudtam, hogy a család a birtokot egy korszerűsítő cégnek adományozta, múzeumi célokra. Egy bökkenő volt a dologban, hogy a múzeum még nem nyitott meg, a birtok pedig le volt zárva a kíváncsi érdeklődők elől. Ez meghökkentő volt. Egészen Magyarországról eljöttem idáig, hogy megnézzem a házat, amiben Chaplin az utolsó 25 évét töltötte feleségével Oonaval és nyolc gyerekével, és ahol végül 1977 karácsonyán életét vesztette.

Chaplint az amerikaiak 1952-ben véglegesen kiutasították az országból. Filmjei, annak témái, személyes véleménye és nézetei állítólag sértették a kormányt, illetve a bevándorlási hivatalt, vagy inkább az FBI-t. Pontosabban J. Edgar Hoover büszkeségét, aki pályafutása alatt mindent megtett, hogy Chaplint lejárassa, és a lehető legmesszebbre száműzze. Igaz, hogy Chaplin kifigurázta a felsőbb hatalmakat, de ezzel – ha csak egy órás nevetéssel is, de – enyhített a nagy gazdasági világválság alatt szenvedő munkásosztály fájdalmán. Végül „A Diktátor” című, nácikat kifigurázó filmje – amit Hoover Amerika-ellenesnek értelmezett – tette be a kaput az amcsiknál. Egyetlen egy alkalommal engedték vissza, egy tíz napos vízummal, hogy 1972-ben átvegye az életművéért járó Oscar-díját.

De vissza Vevey-be, ahol sokkal jobban tisztelik Chaplint, mint Amerikában valaha. A tópart mentén, egy finom gyepmezőn ültetett rózsakert közepén bronzszobrot állítottak emlékére, szemben vele pedig, egy villa áll a vízben, mely az Aranyláz c. film bucis asztali táncára emlékeztet minket. A szobornak ugyan hiányzik a sétabotja – amit sorozatosan elvisznek a rajongók – de még így is tökéletes az összkép. Én pedig, ahogy megfogadtam, csókot adtam Charlie-nak, azon a szent helyen!



Ezek után jött a neheze! Meghatódva ugyan, de féléhesen felkerestem azt a céget, akik tulajdonában van ma a Manoir de Ban.


Határozott voltam és bármit megtettem volna, hogy bejussak a kertbe. Csak a kertbe, hogy sétálhassak ott, ahol az általam oly imádott ember sétált; hogy megérinthessem a bejárati ajtót, ahol belépett; hogy leülhessek a verandán, ahol minden délután megpihent; ahol a fényképekről visszaköszön, ahogy a gyerekeivel játszadozik; hogy ledőlhessek a fűben, ahol talán ő is ledőlt és egyáltalán állhassak azon a talajon, ahol ő egykor állt. És akkor megtörtént a csoda. Valószínűleg olyan kétségbeesett lehettem és olyan könyörgő, ahogy álltam ott kiskutya szemekkel, hogy a tulajdonos megsajnált és valóra váltotta álmomat. Megnyíltak előttem a Manoir de Ban kapui, én pedig majdnem sírva, beléptem a Chaplin birtokra. Nem tudom szavakba foglalni az érzést. Egy órát tölthettem a birtokon, körbejártam az egészet, többször is, tátott szájjal, ámulva. Valószínűleg fel sem fogtam, hogy hol vagyok.

Köszönetképpen Corsier temetőjébe mentem, hogy elköszönjek Charlie-tól, aki a legnagyobb csendben, jó mélyen nyugszik felesége mellett. Jó mélyen, mert nem sokkal a temetés után zsarolás céljával külföldi rablók kiásták a holttestet és próbálkoztak a családnál, szerencsére nem sok sikerrel. Ma már keményen bebetonozva fekszik ez a hatalmas ember egy pici falu, pici templomának pici temetőjében, méltó nyugalomban. Béke legyen Veled, Charlie Chaplin!