A francia részről indulva, egy négy-öt órás autózás után – a legszebb hegyeken át –, eljuthatunk a Lago Maggiore, a Lago di Como és a Lago di Lugano tavakhoz. Én az utóbbiban szerettem volna megmártózni.

Az indulás napján még békésen napozgattam és motorcsónakáztam a Lac Leman csendes vízén, mit sem sejtve a nap további részében rám váró akadályokról. A Lago Maggiore-ig semmi probléma nem volt, leszámítva azt a nehézséget, melyet a gyönyörű táj nézegetése és a vezetés összeegyeztetése okozott. Az út végig szerpentin, egysávos, jobbra mély szakadék, a helyiek pedig a legnagyobb biztonsággal száguldoznak szembe velünk, védtelen, helyismerettel nem rendelkező, bambuló turistákkal.


Esteledett már, amikor elkezdtem szállás után nézni. Nem foglaltam semmit, gondoltam egy Bed-and-Breakfast-ben egy kis szobát csak találok pár éjszakára. Elővettem olasz tudásomat, amivel elveszni talán nem fogok, sőt, néha olyan profin adom elő, hogy akihez hozzászólok rögtön csevegni kíván velem. Na, én pedig itt akadok meg, mosolygok, bólogatok, nagyokat Ah, si!-zek és próbálok gyorsan lelépni, hogy ne áruljam el magam és gyér nyelvtudásom. A tizedik ilyen incidens után nagy nehezen megértettem, mit akarnak mondani. A tónál és az egész környéken motorostalálkozó van a hétvégén, szállásban ne is reménykedjek... Ah, no!!!

Valóban, ahogy közeledtem a tavakhoz a kabócák éneke eltörpült a motorok versengő berregése mellett. De én nem adom ám fel olyan könnyen! Már jócskán besötétedett,  de haladtam tovább és benéztem az összes szállodába Lugano környékén, szerettem volna megállni, lezuhanyozni, kinyújtózni. Sehol semmi. Este tizenegykor megálltam enni valamit. Az étteremben a pincér, az olaszt keverve a némettel az tanácsolta, hogy induljak észak felé és próbáljam meg az út menti hoteleket, hátha... Így is tettem.

Hajnali fél háromkor, a fáradtságtól sírva, könyörögtem a tótól 100 km-re lévő Chur város egyetlen, még nyitva tartó szállodájának, hogy adjanak szobát. Az utolsó szabad ágyat kaptam meg. A városból, ami állítólag csodás és egyedi, semmit nem láttam, mint ahogy Svájc olasz nyelvű részéből sem... Nem tudom elmesélni, hogy milyen Lugano és környéke, mert nem láttam.

Másnap reggel új úti célt kellett keresnem. Három napot töltöttem volna Luganoban, amit ugye – irgum-burgum motorosok – kénytelen voltam átszervezni. A reggelinél egy joghurtot eszegetve eszembe jutott az én kedvenc, juhtejből készült, mokkás Bio-joghurtom. Salzburgban ettem ilyet utoljára. A Wolfgangsee-nél gyártja egy család a saját kis farmján, Salzburgtól fél órára. Salzburg pedig pont útba esik hazafelé! Indulás!

Röpke öt óra autózás – az előző naphoz képest smafu! – és már ott is vagyok. A Wolfgangsee igazán az én helyem. Közvetlenül a Mondsee mellett, a hegyek közt csillogó, nyugalmat és békét sugárzó tiszta, kék vizű tó. Tökéletes hely a „nyugdíjas-programra” vágyó utazóknak. Csend van, a levegő friss és hűvös. Lehet kirándulni, biciklizni, fürödni a tóban, vízibiciklizni, vagy csak olvasni a tóparton és jó nagyokat aludni. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy nem volt szállás az olasz részen. Én nem szeretem a nyüzsgést, nem szeretem a tömeget és nem szeretem a zajt. Nem is éreztem volna ott jól magam. De véletlenek nincsenek, nekem pedig úgy tűnt, a maradék három napot a Wolfgangsee-nél kellett töltenem. Teljes és totális töltődés. Természetesen a reggelinél ott mosolygott rám a büféasztalról a bio-mokkám. A címkén a juhfarm címe. Nem volt más hátra, mint megkeresni a juhokat és elmondani nekik, mennyire szeretem őket!