Mivel én a tizenkettedik kerületbe jártam iskolába, a legközelebbi szüretelni való föld Budakeszire esett. Reggel 7-kor kellett találkoznunk a 22-es busz végállomásánál. Emlékeim szerint nem volt hideg október elején. Ősz volt, kicsit ködös, de egy átmeneti kabát és egy kötött sapka elég volt a nedves reggelen. Voltak hajcsárok, akik mászkáltak a sorok között, néha-néha rászóltak a lógósokra, és voltak kihelyezett strigulázók, akik a konténernél név szerint jegyezték a leszállított kosarak mennyiségét. Mi sem volt egyszerűbb, mint odamenni, felíratni, majd a hátuk mögött a kosarat nem beönteni, és teljes nyugalommal visszasétálni vele a szőlőtőkék közé. Ott leülni a haverokkal egy traccspartira, úgy tíz-tizenöt percre és újra leszállítani ugyan azt a teli vödröt. Csupán arra kellett figyelni, hogy ne legyen túl sok a vödrökből – nehogy gyanús legyen –, illetve, hogy néha valamit le-levagdossunk azzal a metszőollóval, ha épp arra tévedt egy hajcsár. A nap végén az összeszámolt vödrök után megkaptuk a jól megérdemelt zsebpénzt, amit aztán hazafelé gyorsan el is vertünk a buszmegálló melletti trafikban, rágóra, csokira vagy valami éktelen nagy, felesleges baromságra, mint például egy ablaküvegen lemászó gumipókra.


Sosem gondoltam volna, hogy huszonöt évvel később újból szüretelni fogok. Persze már nem a szocializmusban, nem strigulára, no de nem is zsebpénzért. A baráti társaságunk egyik tagjának családja évente szüretet tart Tokaj egyik kisebb falujában, Tolcsván. Két zsákolón kívül – akik elnevezésükből eredendően zsákokba gyűjtik a szüretelők kosarainak tartalmát, majd a teli zsákokat a konténerhez cipelik – drága barátunk az összes haverját elhívta segíteni. A program egy hétvégére szólt, vacsorával, borkóstolóval, és persze egy „finom” reggeli hat órás keléssel, egy deres, hat fokos októberi hajnalon, ahol már nem elég egy átmeneti kabát. Meggyőződésem, hogy a huszonöt év alatt nem csak az éra változott, de az időjárás is jócskán. Októberben manapság már a telet köszöntjük, jégeralsóval és négy réteg ruhával a vastag télikabát alatt. Hozzá kell tennem, én – a szorgalmas urammal ellentétben, aki igazi jó haver – nem keltem fel reggel 6-kor.

Kilenc körül kikászálódtam az ágyból, megreggeliztem, és ráérősen elindultam a domboldal felé, ahol barátaim nagy része már jó pár strigulát húzhatott a papírlapjára. De ami késik, nem múlik. Persze hogy lelkifurdalásom volt, de meggyőztem magam, hogy teljesen normális döntés volt szombat reggel nem felkelnem. Felkelek én hatkor, de nem néhány szőlőszemért.

Szavuk nem lehetett rám, mert ahogy megérkeztem, minden ellenállás ellenére megittam azt a szőlőpálinkát és nekiláttam a munkának. Még úgy is megállás nélkül metszettem a fürtöket, hogy a gumikesztyű elfogyott, a nap sem sütött, sőt, szép lassan még az eső is elkezdett szemerkélni. De kompenzált a hangulat, mert barátokkal keményen dolgozni azért, hogy 3000 palack tisztes bor részesei lehessünk, felemelő érzés. Zengett a dal, szólt a nóta, kacagott a fiatalság, pedig nem is volt hajcsár a környéken sem. A közös érdek, hogy végezzünk, és közelben gőzölgő marhapörkölt íncsiklandó illata mindenkit arra ösztönzött, hogy tempósan szedje teli azt a vödröt. Délután háromra a tizenegy sorral mind meg is voltunk.

A munka végeztével jól megérdemelt szundi után, este várt minket a borospince, ahol Tokaj zamatait kóstolgathattuk végig, és hogy legyen mi felszívja a bódító nedűt, a borász a húsz fős asztalra hat darab, füstölt csülökkel töltött, hatalmas bucit helyezett. Volt mire inni, volt mit megbeszélni és volt mit teletömni a hosszú nap után.

Aznap este nem kellett minket altatni. Az egész napos szabadtéri munka megtette a hatását, én pedig büszkén és jóllakottan mentem aludni, mert bár gumipókot nem vettem, zsebpénzt sem kaptam, de 34 mázsa szőlőnek 34 kilóját biztosan én szüreteltem, a két kicsi kezemmel. De meg kell mondjam, hogy élveztem is, és talán nem is kell megint huszonöt évnek eltelnie ahhoz, hogy újból segítsek valakinek, jó pár hordó hazai bor előállításában!