Český Krumlov. Amikor nem is olyan régen meghallottam ezt a nevet, azonnal megismételtettem, hogy biztosan és jól értsem. Igen, másodszorra is azt hallottam, hogy Český Krumlov, de még mindig nem tudtam, hogy mi az, vagy akár ki az és főleg, hogy hol van?! Valami cseh dolog az biztos, a nevéből kiindulva, de semmi mást nem tudtam, mivel eddig sosem hallottam róla. Aztán megkérdeztem másokat is, és meglepetésemre nem voltam egyedül tájékozatlanságommal. Éppen ideje, hogy változtassunk ezen.

Svájci utazásom utolsó fejezetét a Genfi-tótól délre fekvő, Olaszországgal határos, olasz nyelvű, olasz-Svájcba terveztem. Érdekes ez a Svájc, igazi nyelviskola, ha körbejárjuk, három nyelvet is gyakorolhatunk egyszerre: németet, franciát és olaszt. Angolul meglepően rosszul beszélnek.

Fájó szívvel, de búcsút vettem Chaplintől és Veveytől, a szőlőtőkés hegyoldalaktól, a kacskaringós utaimtól, és elindultam, mert ha már itt vagyok Svájcban, muszáj megismernem a a Genfi-tavat körülvevő többi várost is. Pontosabban a Lac Leman városait, mert valójában ez a tó valódi neve!

Amikor eldöntöttem, hogy szárnyakat bontok a blogomban és utazgatni kezdek a nagyvilágban, az első célpont, amit a desztinációs listámra felírtam Corsier-sur-Vevey volt, Charlie Chaplin utolsó és igazi otthona, Svájcban, a Genfi-tó partján. Mint azt már láthattátok, az utazásaim céljai kulturális események, történelmi helyszínek, zeneszerzők, írók és számomra fontos művészemberek születési- és lakhelyei. Dosztojevszkij és Mozart mellett, a harmadik legfontosabb ilyen személy az életemben Chaplin. Alig vártam, hogy odaérjek.

Nyár van, nyár! Én pedig a nyarakat legszívesebben a Balatonnál töltöm, a hegy tetején. Igen, a hegy tetején, mert bármily meglepő, ma már nem megyek le a vízhez. Utoljára húszévesen strandoltam a barátaimmal a röplabdapálya mellett, ahol a játékot nézve eszegettük a lakókocsiban izzadó fejkendős néni által készített málnahabos gofrit.

Az Economist magazin 2006. januári listája szerint Oslo a világ legdrágább városa. Most 2010-van, én odalátogattam és meg kellett állapítsam, hogy Oslo még mindig a világ legdrágább városa. Talán a jó levegőt és azt a töménytelen mennyiségű zöldet kell megfizetni, mert ennek a városnak kétharmadát védett erdők, dombok, tavak és parkok teszik ki. Már a reptéren vadkacsák hápogtak, a centrumba vezető úton pedig a tájat elárasztják a fenyőfák. A házak rendezettek, színesek, az utcák tiszták, a villamos pedig kék.

Pár hónappal ezelőtt, egy régi barátom kicsit gúnyosan megjegyezte: ha már ennyit utazom, miért nem kapcsolódom be a „The Ten Tenors” koncertturnéjába, és teszek látogatást Osloba, ahol az új Operaház előtt felállított színpadon adnak koncertet. Norvégia. Még sosem jártam Skandináviában. Izgalmas helyszín, ráadásul találkozni egy régi jóbaráttal még kecsegtetőbbé tette az ajánlatot. Miért is ne, gondoltam, és elkezdtem szervezni az utazást.

Utolsó napom Erdélyben. Két végtelenül sűrű, tartalmas nap után, ahol minden kitűzött célt teljesítettem és abszolváltam, picit fáradtan, de annál nyitottabban vártam az utazás zárónapját. Erre a napra ugyanis nem volt fix program. Annyit tudtam, hogy töltődni szeretnék és a természetbe vágyom.

Gyerekkorom egyik kedvenc rajzfilmje Bugs Bunny volt, magyarul Tapsi Hapsi. Az egyik epizódban a nyúl egy fa gyökerébe ütközve kibújik a föld alól és Erdélyben találja magát. Sötét, ismeretlen, elhagyatott hely, a hegyek között. Egy vékony, hosszú földút végén egy hatalmas kastély emelkedik ki a hegyből. Bugs Bunny elindul, hogy telefont keressen. Mit sem sejtve bekopog a nagy faajtón. Drakula gróf nyit ajtót és szája szélét megnyalva, nyájasan betessékeli hősömet.

Ha éltem volna több mint ezer évet, azt mondanám, hogy ezer éve készülök Erdélybe. De mivel csupán csak több mint harminc éve élek, inkább azt mondom, hogy legalább tíz éve készülök Székelyföldre. Az elmúlt idők utazásai hozzásegítettek ahhoz, hogy egészen más szemmel nézzek körül ott, ahol járok, észrevegyek olyan dolgokat, amiket eddig talán meg sem láttam volna, még felszólításra sem. Megint nem használtam útikönyvet és őszintén szólva nem is volt rá szükségem. Az emberek Székelyföldön a legbarátságosabbak és olyan vendégszeretők, mintha csak a nagyszülőkhöz mentem volna egy vidéki hétvégére.

Be kell valljam, a huszadik század történelme az egyik kedvenc témám, azon belül is a második világháború. Évtizedek óta próbálom megérteni, hogy bizonyos emberek hogyan voltak képesek bizonyos tettekre. Sajnos úgy tűnik mindezek megértése egy végeláthatatlan folyamat, én mégis évek óta folyamatosan próbálkozom vele. Ezúttal Berchtesgaden, pontosabban Obersalzberg, még pontosabban a Berghof és a Kehlsteinhaus (Sasfészek) 1842 m magasban.

Nem nehéz rájönni, hogy Salzburg a „fehér aranyról”, azaz a sóról kapta a nevét. A város mellett/alatt/felett fekvő sóbányák folytonos kereskedelme tartotta fent Salzburgot évszázadokon keresztül, nem beszélve az aranybányászatról, amit ma már el is felejtettünk. Amerika felfedezése előtt Salzburg a világ harmadik legnagyobb aranytermelője volt.

Ha már eddig a gyermek Mozart szemszögét tanulmányoztam, gondoltam, maradok csodálkozó tekintetű, naiv kisgyerek és eltöltök egy napot Salzburgban úgy, ahogy akár egy hatéves is élvezhetné. Mert itt ez is lehetséges.

Újabb város, újabb túra, csupán az indíttatás nem változik, a kultúra. Mozart – mint már oly sokszor leírtam – kedvenc zeneszerzőm, s ha már Prágában utolsó éveinek színhelyein jártam, most megtettem az ellenkezőjét, ellátogattam Salzburgba, vagy ahogy másként nevezik: Mozartstadtba, egy zseni gyerekkorának helyszínére.

Aki látta Spielberg: Schindler Listája c. filmjét, biztosan tudja, hogy a „történet” Krakkóban játszódik. Színészként nem tudok úgy filmet nézni, hogy ne figyeljek arra, hogy egyes jelenetek hol játszódnak. Ebben a városban és közvetlen környékén temérdek forgatási helyszínnel találkozhatunk. Igyekeztem a tőlem telhető legtöbbet megkeresni – esetenként akár életem és szabadságom kockáztatásával. Sorra végig is jártam mindent, ezzel egy füst alatt megismertem a Podgrodzét, a városi kilátással rendelkező dombokat és Plaszowot is.

Számomra az egyik leglátványosabb és leghangulatosabb negyed Krakkóban: Kazimierz. Tündéri éttermeivel, színes üzleteivel, művészeti galériáival, középkori templomaival és öreg zsinagógáival – ahova még most is találunk szoknyás, ortodox zsidókat betérni – autentikus és elragadó. Az érzés olyan, mint bekukucskálni egy rozsdás kulcslyukon egy izgalmas, ismeretlen, titkokkal teli világba.

Krakkó tipikus európai város. Kettészeli a Visztula, aminek partján előkelően fekszik a hétszáz éves, támadásbiztos fallal körülvett középkori vár, a Wawel. A legenda szerint Krakus király idején vad sárkány élt a Wawel szikláján, amitől egy vargalegény szabadította meg a várost. Ma a sárkány Krakkó szimbóluma.

Prága közel sem olyan sötét és félelmetes, mint ahogy azt Franz Kafka annak idején megélte, sőt, éppen ellenkezőleg: színes, vidám és barátságos hely. Ha ebben a kultúrával túlfűtött városban járunk, elkerülhetetlen, hogy ne találkozzunk Kafka szellemével, ami – bárhol járunk is – ott rejtőzik valamelyik épületben, sikátorban, hídon és lépcsőfordulóban.

Még mindig Prága és még mindig a Don Giovanni, a különbség annyi, hogy ezúttal bábjátékban. S bár a bábozást Európában a középkortól datáljuk, a csehek a XVII. századtól a mai napig a falábú, fakezű színészeink leghűbb nemzete.

Mint azt már egy korábbi bejegyzésemnél írtam, ha valahol Don Giovanni van, én ott vagyok. Márpedig Prágában van Don Giovanni, ottlétem pedig nem volt kérdéses. Tulajdonképpen az egész prágai utazást az operától tettem függővé.

A Húsvét is azon ünnepek közé tartozik, ami gyerekként igazán jó, ha jó... Először is a tavaszi szünetre esik, nem kell iskolába járni, lehet rosszalkodni a szomszéd gyerekekkel és nem kell tanulni. Otthon van a család, fenséges illatok áradnak a konyhából, aztán ebéd után teli hassal, nyugodtan lehet szundikálni. Jön a Nyuszi, hoz ajándékot, amit valahol a kertben, vagy a lakás különböző zegzugaiban nagy izgalmak között, meg kell keresni. Jönnek a locsolók, jobbnál jobb versekkel, az anyjuk rég lejárt, büdösebbnél büdösebb parfümjeivel, a lányok pedig cserébe piros tojást festenek.

Ez a Neruda nem az a Neruda. Mármint nem a chilei Nobel-díjas Pablo Neruda, akire gondolunk e név hallatán, hanem az a Neruda, akitől – nem véletlenül – Pablo Neruda átvette a nevét, szóval, hogy érthető legyen, ez a Neruda: Jan Neruda, a cseh író, akit ismerni kell, és akiről én most beszélni szeretnék. Ez a Neruda, az a Neruda, akiről utcát neveztek el Prágában, és aki híressé tette a város egyik legrégibb és legszebb negyedét, a Kisoldalt, amit sikerült novellái nyomán tüzetesen feltérképeznem.

Van olyan pillanat és olyan este, amikor egy nő mindent megtesz annak érdekében, hogy a lehető legtökéletesebben nézzen ki. Egyértelműen az ilyen alkalmak közé tartozik egy divatlap nőket jutalmazó estje, amit most a Glamour meg is tett, csütörtökön, az éves Women of the Year díjátadó gáláján.

„Életemben annyi mindent megettem, hagytam’ mindent más főzzön meg helyettem, ettem, míg az idegeim kikoptak, engedjétek, hadd főzzek ma magamnak!”
Jó, de mit? Én nem tudok főzni.

Többször elhangzik a filmben Csodaország mellett Odaország, számomra teljesen érthetetlen helyen, módon és tökéletesen indokolatlanul. Először azt hittem, rosszul hallok és lehet, hogy rosszul hallok, de a végére sajnos bebizonyosodott, hogy ez valóban Odaország, ahol oda lett a csoda egész része.

„Ne azt várjuk, hogy a művészet váljon a mi számunkra hozzáférhetővé, hanem mi nyíljunk meg a művészet számára.” (Werner Hofman)

Van az a pont, amikor csak ülsz a kanapén, nézel ki a fejedből, sípol a füled, és nem gondolsz semmire, mert lezsibbadt az agyad. Ez nálam dupla előadás után a standard esti program. Lejátszunk egy bemelegítő előadást délután háromkor, és este hétkor kezdjük, elölről. Rosszabb esetben délután meghajtjuk, azzal a lelkesedéssel, hogy hosszabb lesz a szünet, amitől viszont, ha túlságosan hosszú, leengedünk, és hullára játsszuk magunkat az este végére. Ma ez történt. Meg is botlottam a lépcsőn! És nem csak én.

Egy hosszú, jólesően fárasztó nap után mi sem kapcsol ki és tisztít meg jobban, mint egy éjszaka, a Múzeumban. Milyen szerencse, hogy ez egy teljes mértékben természetes, végtelenül egyszerű módon kivitelezhető terv, vagy inkább valóra váltható vágy. A Szépművészeti Múzeum szombat éjfélig várta a látogatókat az „Éjféli búcsú a Hermelinhölgytől” nevet viselő estére, mellyel bezárta a „Botticellitől Tizianóig” c. kiállítást. Százharminc, a tizenötödik-tizenhatodik századból származó festményt állítottak ki, ötven különböző múzeumból.

Elképesztő az idei tél. Talán gyerekkoromban volt utoljára hosszú heteken át ilyen hófödte a táj. Látni kiránduló embereket hótaposókban, szánkókat a hóba állítva a közértnél, hóembert a parkokban és hallani a hólapátok egyenletes, végtelenül idegesítő, összekeverhetetlen hangját az utcáról. Mégis a hegyek közt képes síri csendet varázsolni a hó.

Stephen Sondheim, mára az egyik kedvenc musical, illetve inkább zenés darab-szerzőm. Muszáj, hogy különválasszam a két műfajt, mert az egyiket szeretem, a másikat nem nagyon. Bármilyen furcsa is, alapvetően nem vagyok egy musical-rajongó. Nekem a musical mást jelent, mint a köztudatban használt jelentése. Én azokat a darabokat nevezem musicalnek, melyekben nincs próza, folyamatos a zene és az ének, mégsem operák. Zenés daraboknak hívom azokat az előadásokat, ahol sok a próza, az ének és a tánc pedig általában a fokozás jele, vagyis akkor kezd el énekelni a szereplő, amikor már nem tudja szavakba foglalni az érzéseit. Én ezt szeretem igazán.

Még fél év sem telt el és megint itt találom magam a Broadwayn... Néha már szégyellem magam, mennyit járok New Yorkba, de ami hasznos, az hasznos.
Ezúttal Arthur Miller: Pillantás a hídról c. darabját szemeltem ki. Cort Theater, bemutató előtti előadás.

Egy vallomással tartozom. Amióta elvégeztem a Színművészetit - lassan egy híján tíz éve -, nem használtam a BKV járatait. Bocsánat, talán egyszer a 4-6-os villamost, a Szigetig. Ez még nekem is döbbenetesen hangzik. Igen, lusta, kocsival elkényeztetett lány vagyok, aki amint lehetett, megszerezte a jogosítványt.

Nem vagyok egy téli ember. Nem szeretem a hideget, a latyakot, a réteges öltözködést, az állandóan bepárásodó ablaküveget a kocsimon, a csúszós utakat és a csúszkáló, folyton életveszélyben lévő gyalogosokat.

Jó estét! A 2009-es év legeslegutolsó napján. Kivételesen frissen és üdén szálltam ki reggel az ágyból. Az elmúlt években ezen a napon nyűgösen és fáradtan ébredtem. Nem is tudom, hány éven keresztül ünnepeltem a szilvesztert december harmincadikán.

19:05. Centrál Színház, Budapest. Nézőtér sötét, zene indul, színpadon világítás fel. Nagy levegő, egy, kettő, három! És! Ajtó ki, mozgótálcával be, ajtó becsuk, ablakhoz oda, reluxa kinyit. Ágy bekapcsol, védőkorlát le, takaró le, párnák ki. „Jó Reggelt, Mr. Harrison! Hoztam egy új lányt magának!” – szól a Főnővér.

Körülbelül egy héttel vagyunk a bemutató előtt. Egész pontosan egy héttel és egy nappal. Reggel kilenctől öltözés, maszk, majd tíztől próba a még félkész díszletben. Ma, illetve ettől a pillanattól kezdve a premierig egész napos próbák vannak, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag reggel tíztől este tízig bent vagyunk a színházban.

A knédli kelt tésztából, nyers vagy főtt burgonyából készített hagyományos cseh köret. Bár minden összetevőjét szeretem, mégis ez az a köret, ami megszomorította a fiatalságom, és a mai napig lebiggyed a szám, ha csak meghallom a nevét. Bocsánat, knédliimádók, de nekem ez nem megy.

A kőkemény szövegtanulás időszaka jött el ismét. Ahhoz képest, hogy az általános iskolában nem szerettem tanulni, főleg irodalomórára bevágni a verseket, majd az osztály előtt elszavalni, az életem mégis egy „nagy tanulás”, amit mára örömmel teszek.

Elkezdtem próbálni egy új darabot. A címe Mégis kinek az élete. Igen, ha esetleg rémlene, volt egy ilyen film. Egy férfiról szól, aki autóbaleset következtében nyaktól lefelé lebénul. A történet egy embernek az élethez, illetve a halálhoz való jogáról szól, pontosabban az eutanázia kérdéséről.

Újabb kihagyhatatlan élményt kell megosztanom veletek. Vasárnap este egész véletlenül betévedtem az Operába. Nem is igaz, tulajdonképpen legalább egy hónapja vártam ezt az estét.  Új bemutató volt, régóta várt esemény, Dosztojevszkij nyomán Boris Eifman A Karamazov testvérek című balettje. Egyértelmű volt, hogy ott a helyem.

Nem tudom, ki, hogy van vele, de én csodálattal imádom az Magyar Állami Operaházat. Kívül-belül, keresztül-kasul, legyen aznap este opera vagy balett, klasszikus vagy modern, külföldi vagy magyar. Bár ha igazán őszinte akarok lenni, gyerekkorom óta klasszikus, minden mennyiségben.

A mozik csupán két hétig vetítik a Jackson-filmet, amit bevallom őszintén, - nem is értem, miért - nem terveztem megnézni, mégis valahogy odakeveredtem, két órával később pedig rájöttem, mennyire megbántam volna, ha kimarad az életemből, már csak szakmailag is.

Szeptember 24-e felejthetetlen élmény volt számomra. Nem véletlenül nem írtam eddig erről, kíváncsi voltam, hogy milyen sokáig tart a boldogságérzés e bizonyos este után. 1500 ember előtt 40 férfival nem sűrűn énekeltem még színpadon.

Hivatalosan is elkezdődött a színházi évad. Végre! Felújítjuk a darabokat, emlékpróbákat tartunk, mennyit felejtettünk el a tanultakból a 2-3 hónapos leállás alatt. Ezek rendkívül szórakoztató délelőttök – főleg a súgóknak. Azért általánosságban jól emlékszünk mindenre – kivétel, amikor nem –, de az első előadás előtt mindenképp jót tesz egy kis frissítés.

Most, hogy elkezdte az RTL leadni az összevágott anyagot az előválogatókról, egy pillanatra megállnék, az előző írásomhoz képest szűkíteném a kört és folytatnám picit az engem érintő sajtóval.

..., hogy belenézzek a hírekbe. Sokszor napokig nem szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem, ami a „nagy egészet” illeti. Tudatosan kizárom a külvilágot vagy talán inkább bezárom magam.

Minden színész és színésznő álma egyszer a Broadway-n játszani. Folytonos érdeklődés a világ minden tájáról, tömött sorok a pénztáraknál, álló ovációval befejezett előadások telített nézőtérrel.

Három hónappal Szentpétervár után hiányérzetem lett. Valami hiányzott az életemből, egész pontosan az étrendemből, ami 8 napon keresztül mindennapos volt.

Amerikai filmet Amerikában, amerikai emberekkel nézni egész más élmény! Amerikában minden nagy. Nagyok az adagok, nagyok a távolságok, nagyok az épületek. Mindenben nagyot kell alkotni, mert csak az jut el az emberekig. Ez munkamorálnak jó, de azért kicsivel is beérjük néha.

Amíg Budapest a 4-es metrón dolgozik, muszáj kicsit szólnom a világ legrégibb és legterjedelmesebb közlekedési hálózatáról, a manhattani metróról, ami engem újra és újra lenyűgöz.

Tennem kell egy kis kitérőt a New York-i beszámolóm közben, mert kezdődik a CSISZ!

A nagy vásárlások közepette, lelkifurdalással küszködve mégiscsak lecsúszott egy hot-dog! Már pedig, ha az ember New Yorkban van, muszáj enni legalább egyszer egy messziről illatozó, forró, utcai kutyát. Ketchup, mustár, hagyma, mmmmm.

New Yorkban gyakorlatilag minden második „biznisz” valamilyen ital és/vagy ételforrás. Az éttermekről egy következő írásban szólok, egyelőre nézzük, hogy nem halunk biztosan éhen.

Budapest, Ferihegy, 11 óra. Nem is tudom, hogy sikerült időben megközelíteni a repteret. Gyakorlatilag szétrobbantották a várost. Felújítás mindenhol, ezt nem is részletezem; készülődés a röpnapra, a tűzijátékra, a lehasznált, magukat végtelenül kibulizott szigetlakók pedig megindultak haza.

Sziget Fesztivál 2009. Ahhoz képest, hogy régebben mindig azt mondtam, hogy én nem járok a Szigetre, minden évben kint voltam. Nem volt ez másképp idén sem, annyi különbséggel, hogy nőtt a kint töltött esték száma.

A balatoni családi házunkon van egy extra ablak. Én tetettem oda. A ház fent van egy domb tetején, mögötte a következő faluig, hosszan erdő. Nem lett volna, csak két kisablak, ami hátrafele néz, a konyhában, illetve a fürdőben.

Bár egyke vagyok, három unokabátyám van. Kettővel egy társasházba születtünk, ők Bence és Dávid. A legidősebb Gábor, akivel 15 éves koromban értünk össze.

Lámpaláz csökkent, játékkedv egyre nő. Már majdnem a felénél vagyunk a Nyári Játékoknak. Belejöttem, de azért a gyomorgörcs még kezdés előtt egészségesen megmaradt. A nagyok azt mondják, hogy nem is szabad elmúlnia, mert akkor akár abba is lehet hagyni. Kell az a bizonyos adrenalinlöket, hogy működni tudjon a dolog.

Ha már itt egy előző beírás kapcsán hozzászólás érkezett a Fekete Péterre, akkor mesélek is róla. Egyébként is megkaptam, hogy nem elég személyes a blogom! Na, de majd most!

Július 20. Szent Iván Éje. Sok Iván szerint, csak 24. az igazi, a nevenapjuk, pedig nem az a leghosszabb nappal. Ez Szentpéterváron olyan, mint nálunk az augusztus 20. Van tűzijáték, zene, felemelik a hidakat, dísztűz van mindenütt, hajókon és parton több százezer ember ünnepel. Mint már említettem, 5 milliós lélekszám.

Szentpéterváron június 10. és július 5. között vannak a Fehér éjszakák. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag sosem megy le teljesen a nap. Éjfélig teljesen világos van, aztán picit sötétül, a legsötétebb, ami gyakorlatilag egy naplemente, kb. egy óráig tart, aztán hajnali 3 után megint kisüt a nap.

Szentpétervár, mint 300 éves város, jócskán rendelkezik macskakővel. Jobb helyeken kockakő van, ez változó méretben, még jobb helyeken és főleg főutakon már beton. Mindenesetre városnézés kizárólag (!) tornacipőben ajánlott.

Orosz konyha. Ha ezt meghallottam eddig, bevallom, sosem tudtam, mire gondoljak. Pirog, igen, ilyenekről olvastam. Na, ez az, ami egyáltalán nem volt. Nem is esznek pirogot az oroszok. Vagy legalábbis Szentpéterváron nem.

Ezt az írást akár nevezhetnénk Dosztojevszkij és az őrült nőnek. Tulajdonképpen azért jöttem Szentpétervárra, mert annyit olvastam már róla, az utcáiról, a csatornákról, az emberekről és a fehér éjszakákról, hogy látnom kellett. Tudnom kell, hogy hol sétáltak, melyik hídon mentek át, melyik templomba mentek el gyónni, melyik sarkon fordultak be.

Miután reggel 12 fok és szakadó eső várt imádott városomban, útitervet kellett váltani. Ermitázs. Nagy, sok a látnivaló, egész napos, fedett program. A Dosztojevszkaja (mi más?) metróállomásnál felszállás, egy átszállással. Nyevszkij Proszpekt megállónál ki, gyalog még 15 perc, Téli Palota, illetve „A” múzeum.

Január óta vártam ezt a napot. Június 16! Hol van az még! 5 hónap. Nem baj, leszervezem, repjegy, szállás, útikönyv, útiterv. Szentpétervááááár! Miért jó ismert emberként utazni? Talán azért, mert amikor azt gondoltam, hogy bekopogtatok a szentpétervári magyar konzulátusra segítségért, segíteni is fognak. Ámen!