Rudolf Péterben is lakik egy Latabár
Negyven éve halt meg Latabár Kálmán, a legnagyobb magyar komikusok egyike
2010. január 12. 14:50
„Itt belép Latyi és mond valami vicceset...” Latabár Kálmánnak gyakran nem kellett szöveget a forgatókönyvbe írni, csak ezt az utasítást. „Latyi” ugyan folyamatosan játszott olyan nagysikerű operettekben, mint a Marica grófnő, A víg özvegy, vagy A denevér, igazán emlékezni filmjeivel tudunk rá.
Latabár Kálmán közel negyven filmben játszott pályafutása során. Keleti Márton rendezővel, a magyar filmgyártás egyik legkiválóbb szervezőjével olyan örökzöldek kötődnek a nevéhez, mint a Mágnás Miska (1949), Janika (1949), Dalolva szép az élet (1950), A selejt bosszúja (1951), a Fel a fejjel (1954) és a Nem ér a nevem (1961 ), de ismerhetjük még az Egy szoknya, egy nadrág (1942) vagy az Egy bolond százat csinál (1942) attrakciójaként is.
„Kérdeztem is akkor rögtön ijedten Hajnikát, nem lesz-e nekünk abból bajunk, hogy Hruscsov így szeret minket? Hát nekem lett. Pontosan emlékszem, össze-vissza verdesett a szívem, amikor megkaptam az üzenetet. Ezt nevezik aritmea nevű kórságnak. Most meg műtőasztalra kerültem, ahelyett, hogy a Nagymező utcában játszanék.”
Ugyan Latabár filmjei között is akadnak gyengébb darabok, amelyeket az ő nevével mégis sikerült eladni, és a korabeli kritikusok Buster Keaton vagy Chaplin szuverenitását hiányolták a színészből, Latyi már 1945 előtt nagy népszerűségre tett szert. A háború utáni években szinte az ellenállás hőse, a nép kedvence vált belőle, számos adoma élt a színésszel kapcsolatban. A kultúrpolitika, a hivatalos kritika sokszor szemére vetette, hogy eszköztára mindig egyforma, ismétli önmagát, viszont ha megkísérelt kitörni ebből, az „igazi" Latyit hiányolták, és nem igazán tudtak mit kezdeni stilizált és idézőjeles szerepformálásával.
Hanghordozásban és mozgásban pillanatok tökéletesen el tudott választani egymástól két karaktert. Bírálói azt sem mérlegelték, hogy amerikai színészkollégái körül egész stáb dolgozott a szerepeken, míg Latyi és tertvére, Latabár Árpád filmszerepeit mások által írt szövegkönyvek vagy forgatókönyvek alapján saját maguk állították össze.
Hanghordozásban és mozgásban pillanatok tökéletesen el tudott választani egymástól két karaktert. Bírálói azt sem mérlegelték, hogy amerikai színészkollégái körül egész stáb dolgozott a szerepeken, míg Latyi és tertvére, Latabár Árpád filmszerepeit mások által írt szövegkönyvek vagy forgatókönyvek alapján saját maguk állították össze.
Latabár bejön, kezében egy Hitlert ábrázoló képpel. „Fel kéne akasztani.” – mondja hosszas nézelődés, helykeresés után.
Az orosz katonai egyenruhába öltözött Latabártól megkérdezik, hogy hány óra van. Latyi először megnézi a karóráját, aztán feltűri az ujját, ahová további karórákat erősített, majd felhúzza a nadrágszárát . Bokáján még több karóra. Összeszámolja őket, és a végeredménnyel válaszol a kérdésre.
Ha hihetünk egy kortárs emlékezetének, Latyinak még a kórházi ágyán fekve is futotta viccelődésre, amikor is a Szovjetunióban tett vendégjáték sikeréről anekdotázott:
„Kérdeztem is akkor rögtön ijedten Hajnikát, nem lesz-e nekünk abból bajunk, hogy Hruscsov így szeret minket? Hát nekem lett. Pontosan emlékszem, össze-vissza verdesett a szívem, amikor megkaptam az üzenetet. Ezt nevezik aritmea nevű kórságnak. Most meg műtőasztalra kerültem, ahelyett, hogy a Nagymező utcában játszanék.”
Rudolf Péter nemcsak az Egy szoknya, egy nadrág című Latabár-film 2005-ös remake-jében kapta meg Latyi figuráját, Sóváryt, de a Csárdákirálynőben játszotta Bóni szerepét is. Vele emlékeztünk a negyven éve elhunyt komikus elődre:
„Latabár Kálmán jelenség volt! Unikum, aki öniróniájával, némafilmesen kifejező mozgásával képes volt a legegyszerűbb szóvicceket is filozofikus poénná emelni.Természetesen nem ismertem személyesen, de úgy gondolom, hogy ő a nap 24 órájából 24 órán át Latyi volt. Megszállottan dolgozott ki minden jelenetet, egészen a legapróbb részletekig. Annyit biztosan tudok róla, hogy fellépés előtt mindig ellenőrizte a
vicceit: a kollégákon, a portáson, a sofőrön.
vicceit: a kollégákon, a portáson, a sofőrön.
A minőségi humor időtálló! Csak ha nagyon erősen aktualizált, ha túlságosan kötődik az adott korhoz, mossa el az új kor szelleme. Latabár humora a kis ember botladozásával, szemtelen élni akarásával Chaplinre emlékeztet. Bizonyosan világsztár lehetett volna, ha az angol az anyanyelve; mi viszont így jártunk jól.
Ugyanakkor ennek a humornak van egy speciális közép-európai íze. A csehek, szlovákok, magyarok, románok ugyanazon tudnak nevetni: a Svejket mi mindnyájan jobban értjük, hiszen minden nemzeti sajátosságunk ellenére ugyanaz a történelmi hátterünk, ugyanazoknak a tapasztalatoknak tettük ki egymást és magunkat az évszázadok folyamán. Latabár Kálmán ’Csiribiri-csiribiri”-je a Mágnás Miskából sosem megy ki a fejemből.”
Ugyanakkor ennek a humornak van egy speciális közép-európai íze. A csehek, szlovákok, magyarok, románok ugyanazon tudnak nevetni: a Svejket mi mindnyájan jobban értjük, hiszen minden nemzeti sajátosságunk ellenére ugyanaz a történelmi hátterünk, ugyanazoknak a tapasztalatoknak tettük ki egymást és magunkat az évszázadok folyamán. Latabár Kálmán ’Csiribiri-csiribiri”-je a Mágnás Miskából sosem megy ki a fejemből.”
