Mi kell minden esetben egy jó történelmi filmhez? Leginkább egy megfilmesítésre érdemes történelmi személyiség. A világ legvéresebb kezű női uralkodójaként számon tartott vamp, Báthory Erzsébet esetében ez megvolna. Mi kell még? Egy színésznő, aki eljátssza.
Anna Friel esetében ez is megvolna. A színésznő (aki nem, nem a filmforgatás elején beígért világsztár) a közeliken is gyönyörű, főleg a felvidéki havas tájban, fekete kucsmával a fején. Neki elhisszük a legendát, miszerint Erzsébet örök ifjúsága és szépsége messze földön híres lehetett. De nemcsak ezt: elhisszük azt is, hogy a 16. század megfilmesítésre érett nőjéről van szó, és nem biztos, hogy csak a Drakula-vonal érdekes belőle (ld. a film July Delphy főszereplőként és rendezőként egyaránt jegyzett párja). Ez a nő a vásznon ugyanis nemcsak szép, de képzett, okos, öntudatos nő. Szenved és szenveleg, költői és olykor mesterkélten titokzatos ugyan, de csak addig, amíg nem a birtokairól, az akkori Magyarország egyharmadéról van szó. Akkor ugyanis első a hatalom és annak továbbadása. Ismerős?
Ez a nő Juraj Jakubisko forgatókönyvíró-rendező korunkat izgató témák megtestesítője. Fogyasztható változat. A fiatalság megőrzésének és karrierünk építésének, a férfiak irányítása mellett még egy topik van, ami lépten-nyomon foglalkoztatja az emancipált magazin-olvasókat: hogy mindemellett hogyan maradjon a nő nő, akár szerető anya is. Erzsébetnek még ez is sikerül, sikerülne, ha a kor nem az lenne, amiben ő élni kénytelen.
A nagyszabású Báthory film mégsem csak ettől jobban sikerült történelmi film, mint a mi összes Franco Nero-t felvonultató opuszunk. Egyik erénye éppen az, hogy nem feltétlenül állapodik meg ennél a kategóriánál. A Báthory-alakot övező legendát kihasználva számos műfaj hatáselemeit építi a történetszövésbe, ami egyeseknél túllő a célon, másoknál viszont csak így ér el az ingerküszöbig. Van itt romantikus szerelmi szál kék rózsákkal, pszichodráma és krimi, a misztikus legendáknak köszönhetően fantasy, mese és thriller keveredik, olykor finom erotikával és a középkori „barbárságok” naturalista képeivel fűszerezve. Sőt, egy szerzetes clown-párost is beépítettek a sztoriba ala Gyűrűk Ura. Többek között a lehallgató készülék szórakozott feltalálóiként az akkoriban felizzó katolikus-protestáns ellentétet dialógjaikba építve, burleszkszerű jelentekben gondoskodnak a helyzetkomikumokról.
A stáb mindemellett – botrányok ide, vesszőfutások oda – úgy tűnik, komolyan vette, ami egy nagyszabású műnél elengedhetetlen: profi a látványvilág, gyönyörűek a jelmezek, és a harci jeleneteknél nem csak pár katona lézeng a csatamezőn. Sőt: szép mezítelen háremleányokból is akad minimum egy tucat, amikor a jelenet megkívánja. Megjelennek a kor főbb figurái a Bécsben regnáló II. Mátyással, a magyarok számára talán kicsit nyeglének ható Zrínyivel, az intrikus Thuróczyval és a marcona Nádasdyval az élen. Jakubisko ügyel arra is, hogy egyik figura se legyen egyértelműen fekete avagy fehér. Nádasdy például a rá hihetetlen rossz fényt vető, erőszakos antré után igazán hősies, csillagokat szikrázó halált hal, Thuróczyt még tán a végső narráció közben is sajnáljuk picinyt: hát ő tényleg mindent bevetett a szerelem jegyében, és az ugye más, mintha csak a kapzsiság vezette volna. (Legalábbis mai és női fejjel.) Erzsébetet pedig minden pozitív tulajdonsága ellenére is egy olyan nőnek láthatjuk,akiben nagyon sok akarat és szeszély, sokféle szerep és megfelelés feszül egymásnak; szóval nem hibátlan ő sem: nőből van.
Mindeközben talán kedvet kapunk felkeresni a kulisszául szolgáló tájakat a mák- és levendulaföldekkel, a csejtei vagy egyéb szomszédos várromokat. A közel három óra alatt egy-egy dramaturgiai csűrcsavarnál jut csak eszünkbe, hogy vége lehetne már: de talán ilyen eklektikus a vászonra vitt kor maga. A cselekmény bő, színes, mint a felvidéki tájak, illetve ez a mi szanaszét hányattatott történelmünk.
Hogy hol, milyen csúsztatás, történeti tévedés került a műbe, bízzuk a történészekre; hogy milyen botrányok előzték meg az alkotás létrejöttét, az illetékes szakmai fórumokra. A mindenkori nézőt talán az érdekli, hogy nézhető film született-e, hiszen Jakubisko szemmel láthatóan nagyon sokféle elvárásnak akart megfelelni. Egy biztos: a film vállalható, minden kelet-európaiságával együtt. Amikor egy keménykötésű vitéz szinte iskolás kisfiúként bólint a betegágyból utolsó erejével felpattanó urának, aki kenetteljesen köti mindenki lelkére, csak a Habsburggal ne, elmosolyodunk saját virtuskodós önérzetünkön.
Mindent összevetve: ahogy Báthorynál is kiderül, hogy elég a piros bogyókból készült fürdő bőre üdeségének megőrzéséhez, úgy nem kell szűz vér és hókuszpókusz egy korrekt film elkészítéséhez sem.
Báthory – a legenda másik arca 240'
Rendező/Forgatókönyv: Juraj Jakubisko Zene: Simon Boswell Operatőr: Ján Duris Jelmeztervező: Patkós Júlia Producer: Mike Downey, Deana Horváthová, Thom Mount Vágó: Chris Blunden Szereplő(k): Anna Friel (Báthory Erzsébet) Karel Roden (Thurzó György) Hans Matheson (Caravaggio) Vincent Regan (Nádasdy) Franco Nero (II. Mátyás király) Bolek Polívka (Petr barát) Jirí Mádl (barát)
Gratulálok a kritikához! Minden szempontból méltó a filmhez. Pont olyan szar! Az, hogy Julie Delpy-t sikerült July Delphy-nek nevezni csak egy dolog – bár önmagában is minősíti a szerzőt! Thurzó György nádort legalább magyar írástudóknak nem kellene Thuróczy-nak nevezni! Pláne, hogy a filmben is ’Thurzo’ - bár Juraj.
Erzsébet „örök ifjúságának és szépségének messze földön híres” voltát annyiban egészíteném ki, hogy a fennmaradt hiteles ábrázolások szerint hátborzongatóan ronda volt a csaj, s ugyancsak fennmaradt kisszámú leveleinek ismeretében az is kijelenhető, hogy a szellemi fogyatékossággal határosan egyszerű… Mondhatni: hülye!
A filmről konkrétan: a görkorcsolyázó, lehallgató készüléket üzemeltető, ejtőernyőző öreg pap - a debil sameszával együtt is - csupán szánalmas és meglehetősen eszement elem. Konkrétan: nem helyzetkomikum, hanem balfaszság. (Első körben miattuk nem tudtam megnézni ezt a szart, ugyanis üvöltve rohantam ki a helyiségből, amikor görkorcsolyára pattantak…)
Báthory Zsigmondról esetleg még annyit, hogy nevetséges, milyen szinten hajaz filmbeli fizimiskája Luxemburgi Zsigmondra…Nyilván rákerestek baromkáim a Zsigmond névre a google képkeresőjében, és az első történelmi Zsigmond képére formázták a szerencsétlen színészt.
„Szahar” – mondaná Übü pap, és nagyon igaza lenne!
Okádék! – ezt meg én mondom, Baloghné, és nekem is igazam van!
Hígfos ez gyerekek, nem film!!!
baloghné 2010. február 1. 11:01
Ja, majd' elfeledtem! A csaj (B.E.) perének koncepciós voltáról annyit, hogy ügyében tettenérés történt! Bármilyen hihetetlen is. Tessék szakirodalmat olvasni, ne naiv és áltudományt!
orlando 2010. február 1. 11:47
Kedves Baloghné! Én olvastam a szakirodalmat. Tényleg buta volt, mi tagadás. Ronda is. Nemtörődöm anya. És a film minimum szenté avatja. Én viszont éppen azt olvastam, hogy nem történt tetten érés. De ha mégis, mit bizonyít? Mi volt a tetten érés? Verte a jobbágyait? Ki nem? Nem dokumentumfilmet akartak forgatni. Sőt, bevallottan Hollywood-stílre hajaztak, ami szerintem sikerült is nekik, sokkal jobban, mint maguknak a H-iaknak. Egyébként ilyen volt a korban (előtte is) ilyen kaliberű reneszánsz okos-szép asszony, lásd a levélíró Telegdy Katát, birtokharácsolásból pedig Balassi Losonczy Annáját akár. Caravaggiot még lenyelem, mert szerencsére minden valamire való reneszánsz művésznek van fehér folt az életében, és tényleg van olyan feltételezés, miszerint végeinken járhatott... Az persze más kérdés, hogy ez mennyire reális. A két barát viszont már nekem is sok, egyedüli ami értékelhető benne, a narratív keret, nyomozósdi, ami a történethez való szerzői hozzáálást is tükrözi. A film szép. A képi világa, a zenéje, Anna, satöbbi, nem beszélve olyan nüanszokról, mint a kosztüm, ami annyira korhű, hogy annak alapján nemcsak a figura nemzetiségét, de vallási hovatartozását is meg lehet állapítani. All in all, Jakubisko nyilván nem dokumentumfilmet akart csinálni, az más tészta. Ez szép fantáziaburjánzás.
Üzenet a Földnek!
„Addig idd a sört, míg hideg, mással foglalkozni... MINEK?!”