Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2010. február 7. 07:52

R. Kiss Kornélia

Valahányszor lehull odafentről egy könnycsepp, valami szörnyűség történik a Földön. Ezért nem szabad sírni az égben, vagy ha mégis, valami szépre kell gondolni közben. Ez, úgy tűnik, az égben sem olyan könnyű. A Rozi az égen című zenés űrsétában legalábbis biztosan nem.

A darabot a Budapesti Bábszínházban láttuk szombat délelőtt. Amellett, hogy tényleg helyesnek találtuk, jelentősen átformálta bennünk azt a képet, amit gyermekkorunk bábszínházáról őriztünk magunkban: ezekhez a homályos emlékekhez viszonyítva nem kifejezetten bábszínháznak tűnt, inkább színdarabnak, bábokkal.


Az első csengetéskor már látható a pódiumon a Rozit alakító színésznő: egyelőre nem báb, hanem Ellinger Edina fonálparókában, felöltöztetve egy báb jelmezébe. "Ez még csak az előzetes" - jegyzi meg egy mozin szocializálódott kisgyerek, mi pedig megpróbáljuk összekaparni a műfajjal kapcsolatos műveltségfoszlányainkat. Ezúttal annyira futja belőle, hogy a drámai színház és a bábszínház összeházasítására már a 70-es években is volt példa, tehát nem forradalmi újítással állunk szemben, csak szimplán tájékozatlanok vagyunk.

Mire belenyugszunk saját gyarlóságunkba, már kezdődik is az előadás: Rozi a születésnapjára készül, hatalmas lelkesedéssel, de a mobiltelefonnal rohangáló szülők (Kovács Judit és Ács Norbert) nemigen látszanak tudomást venni a dologról. Gyorsan ágyba dugják a kislányt: mesélni nincs idejük, kérdésekre válaszolni pláne, de azt azért elmondják, hogy az égben nincs semmi, csak "forró gázok, hideg kövek és nagy-nagy űr".


Ha Exupéry Kishercegének ádáz ellenségei vagyunk, kaján örömmel figyeljük, ahogy az éles eszű és határozott főszereplő leányzó a mese közepe táján kiosztja a használhatatlan tanácsokat kántáló, kenetteljes Halakat, mert miféle sületlenség az, hogy néha a szívünkkel kell látni. (vö.: „Jól csak a szívével lát az ember…”) "Ezt mondd az óvónéninek....!" - közli talpraesetten Rozi, majd távozik, meg sem várva a Halak soron következő elmésségét, mert szerinte a "szívvel nézés" után már csak az következhet, hogy sétáljunk a saját fülünkön. Ebből pedig, köszöni szépen, nem kér. A születésnap megtalálásában végül egyik csillagkép sem segít sokat: rajtuk keresztül inkább egyes karakterek paródiáival, az emberi igazságtalansággal és önzéssel, és önmagával, a saját gondjaival és hibáival találkozik a kislány.


A csillagjegyeket megformáló, Boráros Szilárd tervezte bábok elkészítésekor fehér vagy áttetsző anyagokkal és fényekkel operált a művész: az eredmény gyönyörű és látványos, maradandó élmény lehet gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. A bábozáshoz mozgásszínház társult, és időnként zenés-táncos jelenetek is megszakították a cselekményt. Bennünket kicsit a Disney-rajzfilmek világára emlékeztetett (a dalok, a koreográfia, egy-egy jelenetben a hang-és fényhatások is), de véleményünk szerint ez az áthallás nem zavarja Tengely Gábor rendezésének harmóniáját.


Rozi lestoppol egy hullócsillagot, ezzel ér véget az álom, és hamarosan kiderül a tévedés is: a születésnap nem maradt el, mert nem is aznap volt, hanem a következőn. A felületesnek tűnő házaspár pedig gondos szülőpáros, akik ezek után talán hajlandóak lesznek megváltoztatni azt, amit az égről gondolnak. Már csak azért is, mert a születésnapi partira, úgy tudjuk, valamennyien hivatalosak a csillagok.