Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2009. október 13. 06:07

PZL

Új kiadásban jelent meg Márai Sándor San Gennaro vére című regénye, mely körül máig nagy a bizonytalanság. Az életét teljes részletességgel dokumentáló Márai nem írja meg, hogy mikor készült el vele...

Vannak, akik 1957-re, mások 1958-ra teszik a mű befejezésének időpontját, míg egyesek szerint 1956-ban készült, de vannak vélekedések, melyek szerint 1965-ben fejezte be Márai a könyvet. Az biztos: évekig írta. 

Ugyanígy nincs egységes álláspont a tekintetben, hogy a San Gennaro vére sikerült regény, vagy inkább csak komoly részeredményei vannak. De ha már ennyi kérdés felmerült, érdemes elolvasni a könyvet! Ami azonnal feltűnik: talán túlságosan is kilóg az ideológiai lóláb, és feltűnő az is, hogy olyan, mintha csak az 1949-es naplót olvasnánk, mely nem nélkülöz bizonyos dramatikus megfontolásokat sem. 

Nápolyban mindenki a csodát várja, még a kommunisták is, és azt kell mondjuk: az olvasó is. Sokáig nem tudjuk eldönteni, hogy regényt olvasunk-e, vagy irodalmi riportot a háború utáni Nápoly életéről. Igen, a könyv elsősorban Nápoly-regény, melyben az egyik fősodor kultúrtörténeti helyszínek azonosítása. A bédekker-jelleg miatt keveset tudunk meg a főhősökről, akik Kelet-Európa kommunista diktatúrája elől menekültek erre az idilli tájra. 

Van abban valami bizarr, hogy a bolsevista pokolból megszökött Márai a sokak által csak Édenkertnek nevezett Nápolyban találja magát narancs – és citromligetek között. A szerző sok mellékalakot mozgat, ráfókuszál egy-egy figurára (mogyoróárus,pacalárus, cipész, stb.) , követi, valamennyire bemutatja, majd elengedi őket. Részletes leírásokat ad ruhákról, ételekről, épületekről, a piacról, megtudunk mindent Nápoly és vidéke flórájáról és faunájáról, számos geológiai észrevétellel leszünk gazdagabbak a földrengésekről, sőt, az olasz belpolitikai helyzetről is kapunk néhány eleven leírást. 

A szerző azzal a témával is elidőz egy darabig, hogy milyen pártba lépne be Napóleon. Nos, ezekből is látszik: jobbára a naplók hangulatát idézi meg. A nápolyi földrengések miatt állandó feszültségben élő helyiek szimbolikus figurák, olyanok, mint a magyarok, akik szintén állandó stresszben élnek, csak az ő földrengésüket nem a madarak jelzik előre, hanem a csengőfrász. 

Emigráció, hontalanság, önvallomás – talán e szavakkal tudnánk legprecízebben leírni a könyvet, melyben Márai szembeállítja a szenvedélyes csodavárásban élők mediterrán derűjét a kelet-európai értelmiségi melankóliájával. Míg a nápolyiak San Gennaro vérének felbuzgásától várják a csodát, addig a kommunizmus elől menekültek valahogy kívül maradnak az eseményeken. Ezért marad számukra a külső szemlélő pozíciója, a jórészt csak villanásokra feltűnő emigráns precíz helyrajza, aki mint egy földmérő járja be és térképezi fel a kultúrtájat. 

Fel tud-e támadni egy szovjet övezetbe került ország, esetleg a hanyatló európai civilizáció, ahogy felbuzog évente kétszer az üvegfiolában megalvadt szent vére? A főhős öngyilkossága, azaz önfeláldozása megadja a választ a kérdésre.