Afrika napja (Afrikai Egységszervezet, 1963)

Rézgróf

2010. április 11.  08:45

Stan Sakai szériája huszonhat éve jelenik meg Amerikában, és nem úgy néz ki, hogy egyhamar abbamarad. Ennek a ténynek csak örülhetünk, hiszen azt jelenti, hogy - hacsak az eladások számában nem következik be drámai zuhanás - nálunk is töretlen erővel adják majd ki a magyar fordítást. Az Usagi Yojimbo a Lucky Luke és a Rejtő-reprók mellett a legjobb, magyar nyelven megjelenő képregény (Lucky Luke eredetileg francia, Usagi amerikai, Rejtő meg persze... na találd ki.)

A szocreálhoz szokott magyar olvasó vegyen be némi szeduxent, ugyanis az Usagi Yojimbo (tükörfordítása: A nyúl testőr) alapvetése enyhén szólva el van rugaszkodva a valóságnak az ő talajától. Az egy dolog, hogy szamurájtörténet, ilyenből van kismillió, és ettől még nem is kellene senkinek a szívéhez kapnia. Sakai viszont csavar egy meglehetős nagyot a koncepción, és figuráit állatokkal helyettesíti be. Aki azt hiszi, hogy ebből csak valami orbitális, infantilis marhaság következhet, nagyobbat már nem is tévedhetne. Sakai fantasztikus tehetséggel tartja kordában a történet esetlegesen gyermeki motívumait, és egy mitológiával, erőszakkal és spiritualizmussal sűrűn átszőtt kalandos allegóriát alkot meg, amelyre, hosszúságának köszönhetően, nyugodt szívvel ráaggatható az epikus jelző.

A hetedik kötet főleg a mellékszereplők jellemfejlődését helyezi középpontjába. Nyolc történet kapott helyet ebben a hetedik kötetben, és a kapcsolat közöttük csak Usagi figurája, ezúttal hiába keresünk a könyvben a Sárkányüvöltés-összeesküvéshez (4. kötet) hasonló, több fejezeten átívelő összefüggő történetet. Sakai itt a figurák személyiségének apró mozzanatait bontja ki, és ahogyan ő csinálja, az van annyira izgalmas, mintha gigantikus csatákat vetne papírra. Ebben a kötetben bukkan fel először Kicune, a mutatványoslány, aki keresetét kénytelen zsebmetszéssel kiegészíteni; itt láthatunk először Usagi róninbarátja, Gen személyiségének mozgatórugói mögé (bár itt ellentmondanék korábbi állításomnak: a múltjával szembesülni kénytelen vándor-szamurájnak Sakai juttat pár fejezetet, ám mégsem ez a kiadvány sztorijának fő vonala) és ebben a kötetben találkozhatunk utoljára Zato Inóval, a japán folklór legendás Zatoicsijéről mintázott vak masszőrrel, aki a kardforgatáshoz is ördögi módon ért. Sakai villámlásos-viharosan, érzelmesen, nagyívű-szentimentálisan búcsúzik tőle, mint egy olyan figurától szokás, aki kiérdemelte a vastapsot.



Az egyetlen hibája az Usagi Yojimbónak, és ez a manapság Amerikában megjelenő részekre is igaz (a magyarra fordított hetedik kötet nyolcvanas évekbeli sztorikat tartalmaz), hogy Sakai az erőszak-ábrázolás szempontjából a saját csapdájába esik bele. Mivel a sztori főhősei állatok, az egyik megcélzott vásárlóréteg nyilvánvalóan a gyerekek, ám éppen őmiattuk nem fröcskölheti össze vérrel a képregény lapjait (a szülők nagy örömére). Ugyanakkor néha ezt szeretné tenni, van egy olyan érzésem. Gondolom ilyenkor lefogja a saját kezét.