Afrika napja (Afrikai Egységszervezet, 1963)

Varga Julis

2010. május 28.  09:30

Lakatos István első önálló kötetét sokan várták, többek között én is. Már maga a szerző személye elbűvölt, amikor tavaly megkapta az Alfabéta-díjat, és kiderült, hogy akkoriban lovakat ganézott. Mármint abból tartotta el magát. Én pedig szeretem a sikersztorikat.

Lakatos Istvánt, úgy tűnik, elismeri a szakma, jelent meg képregénye a Műútban, bírja a steampunkot, és ha kedve tartja, megöli Istent. A Lencsilány kötet egy évig készült, a tavalyi képregényfesztiválon dőlt el a sorsa, és az ideire készült el a Nyitott Műhely kiadásában. Szép, nagy alakú, keményfedeles könyv, amiben négy mese kapott helyet.

A főszereplője mindegyiknek Lencsilány, aki kicsi, fekete hajú, szomorú szemű kislány, az elengedhetetlen Lencsibabával a hóna alatt. Vagy inkább az arca előtt, mert Lencsilány félénk, Lencsibaba pedig bátor – az ő biztatására ismeri meg Lencsilány a csúnya óriást, és ő szidja meg a csúnya bugabút is. Lencsilány pedig csak csodálkozik, hüppög és kedveskedik.

A kíváncsiságomat az izgatta leginkább, hogy a főszereplő kislányt a szerző egy nagy szerelméről mintázta, aki miatt jó sokat szenvedett. Érdekelt, hogy állít emléket egy férfi az őt meggyötrő nőnek, de még most sem tudom, hogy lennék-e az a múzsa vagy sem.

A könyv ugyanis egyszerűen ambivalens. Hol zseniálisnak tartom, hol borzalmasnak, hol túl bonyolultnak, hol túl egyszerűnek. Pedig többen mondják róla, hogy egy olyan könyv, amit a gyerekek és a felnőttek egyaránt tudnak élvezni – én viszont nem élveztem.

A rajzok elképesztőek, részletesek, kidolgozottak, és azt a fajta sötét hangulatot árasztják, amit nem tudok megunni, a történetek viszont nekem nem elég kerekek. A kötetben helyet kapott egy Poe- és egy Csáth Géza-történet sajátságos feldolgozása is, de azok sem vettek le a lábamról, valahogy túl hirtelen lett vége a meséknek. A szövegek rövidek, és banálisan hatnak a gyönyörű rajzok mellett, és ezt azért nem értem, mert a szerző már többször bizonyította, hogy írni is tud, nem csak rajzolni. Most viszont mintha az írás nem lett volna olyan fontos, mint a rajz. Lehet, hogy annak idején nem beszélgetett azzal a bizonyos lánnyal, csak nézte messziről.



A másik gondom a kötettel pedig az, hogy Tim Burton-ös. Túl Tim Burton-ös. Nem véletlenül hívják a szerzőt a magyar Tim Burtonnek, de akkor is. A Lencsilány születésnapjára című epizód például egy az egyben beleférne a fent emlegetett úriember rajzos-verses kötetébe, a Rímbörtönbe. Szóval azt sem tudom eldönteni, hogy csak simán hasonlít, vagy ugyanaz.

Ez persze semennyit sem von le Lakatos István tehetségégől, mert az ecsetet valóban igen jól forgatja, csak nem kéne ennyire erőltetnie ezt a Burton-féle vonalat.

Lencsilánynak pedig csak annyit üzennék, hogy „Mosolyogj!”