A nyaktekerészeti mellfekvenc viszont jobb, ha TÉNYLEG leér az övig. Arról nem is beszélve, hogy azt csiripelik a madarak: a nyakkendő mérete és viselőjének dominancia kvóciense között egyenes összefüggés áll fenn. Dominancia kvóciens?! Hát ez beteg... Igen, tetszik! :-) Amúgy ha valamirevaló divattervező volnék, tutira rámennék erre a nyakkendő-férfiasságméret-dominancia dologra, főleg miután a NAGY Julio Iglesias kis Enrique fia újabban a pöttömnyi ... dominanciájával dicsekszik. A pasikat elegáns öltönyökbe öltöztetném és rájuk adnék egy ötcentis nyakkendőt... Azért a bemutató napján, pontban egy perccel a kezdés előtt jóhiszeműen (!) tájékoztatnám őket erről az újkeletű elméletről. Utána meg kilökném őket a kifutóra. Ha sikerülne őket ELÉGGÉ felidegelnem, ott, élő műsorban tépnék le magukról eme megalázó kiegészítőt. Lenne nagy botrány. (Lenne nagy siker.) Szalagcím: Lázadás a kifutón. :-D És hogy kis nebulóként mi erről a VALÓDI véleményem? A nagy olyan, mint egy éles kard, a kicsi meg mint a bársony és selyem. Persze EZT jóhiszeműen (?) a divatbemutatómon senkivel nem közölném. Mert én következetesen használom a nyelvet :-)

Élő nyakkendőszaggatás George Michael Too Funky-ra. Oh yeahhh... :-D

MOST jut eszembe, hogy a bemutató végén kifut maga a tervező is. Ezen sok MÚLIK. PONTOSAN kell tehát megtervezni (hogy véletlennek tűnjön minden). Az utolsó kreáció az mindig egy menyasszonyi ruha ugyebár. Ez sajna megkerülhetetlen, a tradíció az tradíció. Úgyhogy a férfimodellt a "lázadás és aklimatizálódás 2:1" jegyében kiküldöm egyszál NO S(Z)MOKING! feliratú pólóban. Én meg majd a szende szüzet alakítva kislattyogok mögötte egy csokor nyakkendővel a kezemben. Milllyen szép pár leszünk, Istenem! :-D

...Nekem is van ám nyakkendőm. Most nem azért, hogy felvágjak vele, de van. Nagyon izgalmas darab, ránézésre is igazi őskövület. És 100% selyem! Persze turiban vettem. De nem ettől izgalmas. Hanem attól, hogy egy IGAZI klasszikusról beszélünk. A márkája ugyanis: Debenham and Freebody. AZ A Debenham and Freebody divatgyár, amiről Poirot felügyelő beszél a Gyilkosság az Orient Expresszen című nagy klasszikusban. Persze a vonaton Miss Debenham inkognítóban van jelen, de Poirot lerántja a leplet a ...valóságról. :-) Mondjuk én (nyilvánosan) sose vennék fel nyakkendőt, mert nekem kérem ELVEIM vannak. Újabban. Mert ÉN nem fogok annak a gazfickó Rockefeller Papának a kedvében járni az idióta feminista viselkedésemmel. ÉN elfogadom a fő(hős)ség elvét. :-D

Divattervezés-szabadság-önmegvalósítás? Frászt. Mikor minden szezon fazonját és divatszíneit előre meghatározzák neked?! Hát nekem ne mondja meg senki, hogy mit, mikor, hogyan, meg még azt se, hogy mit! Világos?! :-) Na és a turik? Honnan jön az a sok ruha? EZEN senki nem mélázik el...Mindenütt csak falak és falak és falak és falak...már ha elég messzire látsz. Persze, hogyha sokáig ismételgeted a szót, egy idő után elveszti jelentését. És jelentőségét. Csak így lehet túlélni...már ha elég messzire látsz. De azért van remény! A forradalmakban egy ideje nem hiszek, viszont a sztrájk kedvemre való mulatság. :-) Ezért hát átnyergeltem a komolyzene világába. Ahol nincs szükség szavakra, ahol fittyet hányhatok a trendekre, ahol végre nem önmagamat kell megvalósítanom. (Hisz már így is túlságosan valóságos vagyok. :-/) Szóval nekiláttam "gyöngyöt fűzni". Szimfónia! Hm, jól hangzik, mi? Úgy tudom (mert ezt tanultam, attól még nem biztos, hogy így is van...), hogy a szimfónia eredetileg egy több (három) tételből álló komolyzenei alkotás, aminek klasszikus kereteit Berlioz szélesítette ki a maga öt tételes Fantasztikus szimfóniájával. Az én szimfóniám persze hat tételből áll. Úgyhogy ennek okán el is neveztem őt Több mint Fantasztikus szimfóniának. :-) Itt jegyzem meg, a Magyar Himnuszunk más hangnembe való átíratásának sajnálatos tényéről és főleg: következményéről szintén nem mereng el senki. Mondjuk Szomory óta ez se lep meg. De erről többet tényleg nem akarok szólni, mert akkor még ott lukadnék ki, hogy miért is van újabban minden intézményben defibrillátor, ugye. Ami a lényeg, hogy a szimfóniámnak még története is van. De! Ezt is sajátosan oldottam meg. A nagyok ugye egy konkrét történetre komponáltak zenét, de ez olyan...kötött. Olyan régi módi. Én előbb megírtam a zenét, majd meghallgattam, és mindeközben csodák csodájára a történet epizódjai úgy álltak össze fejemben egy egésszé, ahogyan a gyöngyfűző asszony kezében nyakékké válnak a szabadon eléguruló gyöngyök. (Jó, igen, igazatok van, némiképp megihletett az eheti mese is arról a zsémbes királylányról...nem emlékszem pontosan. :-) De CSAK némiképp. Anélkül is ment volna. De csak némiképp. :-)

Persze ha az embernek van egy több hetes rémálma és ráadásul rájön, hogy azalatt a legteljesebb mértékig ébren volt ,ami álom volt, az az eltelt úgy harminc év (több), akkor így már mindjárt érthető ez a komoly zenei váltás. De nem panaszkodom, elvégre Tesla se tette. Ha már így esett, legalább adjuk meg a módját. Úgy értem, ha már be kell érned 17 négyzetméternyi otthonnal, az legalább legyen stílusos. Mi kell ehhez? Hát némi elegáns bútor, ötféle selyemtapéta a falra ( FÜGGŐLEGESEN FUTÓ BORDŰRREL!) és az a csipetnyi plusz. Tehát: vaterázni kezdtem. (Tudom, ez is egy ilyen új szó, de mit mondjak helyette?) Na, itt aztán irtó vicces dolgokra bukkantam. Itt nem dívik, hogy antik, meg retro. Hanem aztán ezek megadják ám a módját portékáik kínálgatásának: fülesfotel, tevenyereg, legyezőfotel - csupa vicces szó. És komolyabbak, tekintélyt parancsolóak, mint például: thonet, ónémet, art deco, biedermeier, neobarokk, chippendale. Elég az hozzá, hogy ki is néztem magamnak egy ún. szoknyásszéket, hogy ezzel méginkább elősegítsem nagyszabású komolyzenei kompozícióim létrejöttét. Minden haladt a maga medrében, tetszett a forma is, a színe sem különben. Persze, hisz gyönyörű volt...a kép. Halványsárga-halványzöld kárpit, benne vékonyka aranycsíkok, a szék maga teljesen anyaggal vont, az alja akár egy rakott szoknyácska. Pont nekem való. Mikor kinyílt a vidéki garázs, az első kérdés, ami eszembe jutott, az volt: és hol a képen szereplő szék? Mert ami a szemem elé tárult ... egy szakadt, döglött kaszáspókoktól hemzsegő, mocskos förmedvény. Fotoshop? Nem mindegy? Ugrott a leányálom. Ugrott a hozzá választott halványzöld bársony heverő, dugába dőlt minden. :-( Egy vaknak talán sikerült volna eladni azt a darabot, de mint említettem volt, én távolba látok. Persze van remény! Csak jelen kell lenni, nézni-nézgelődni, vadászni-halászni. Közben jókat nevetni. Van min. A kedvenceim: ónémet sarokfotel potom hatvan lepedőért, trónszék az 1800-as évekből, de mindenekelőtt: A VASSZÉK (valójában egy keret és slussz-passz). Na ez úgy fest, mint egy kiszuperált bevásárlókocsi. Ha ebbe beleülsz, többé nincs kiszállás. :-D Szeretem még azt az etetőszéket is, aminek az alján bili díszeleg. Így árulják: praktikus babaetető. Tényleg praktikus. Felül be, alul ki. :-D Komolyan persze nem sok minden érdekel. Az egyik áru túl giccses, a másik túl egyszerű, a harmadikat csakis párban adják, a negyediken ocsmány a huzat. Az ötödik méregdrága, a hatodik túl olcsó ahhoz, hogy igaz legyen. Viszont van itt valami, csakis ínyenceknek..... i-ma-zsá-moly. Ideálisan működő párkapcsolatban tökéletes ajándék az úrnak. Hölgyek figyelmébe ajánlom. A pasik úgyis fantáziátlanok, és biztosan megkérdik: hát ez meg minek? Erre mi, nők, következetesen használva a nyelvünket megMUTATJUK, mire való. Újabban. ;-) Ha már meg kell lenni, hát adjuk meg a módját. Persze nehogy a saját spórolt pénzünket használjuk fel a vásárláshoz! EZ aranyszabály. Na de menjünk tovább. A legfigyelemreméltóbb "cukorkaárus" címet részemről az az illető nyerte el ott, a vaterán, aki a következőképpen kommentálja a licit tárgyát: rendkívül elegáns neobarokk fotel, amely jól mutat a fürdőszobában, de a gardróbban is, akár egy ( most figyeljetek, jön a lényeg!) hanyagul rádobott köntössel is. :-D :-D :-D Művészvér, én mondom. Ez a kifejezőerő, ez a hevenyészett költői kép. Az ember máris leütné, mint a villám, úgy értem, villámáron, kerül amibe kerül. :-D Azért én alszom rá egyet. Úgyis még ki kell találnom, honnan szerzek egy lepukkadt vas öltözőszekrényt, amivel ellenpontozhatom ezt a sok fííínomságot. Ami mindenképp a repertoárom részét fogja képezni, az az ódon hajósláda, amit hajdani viaszpecsétek "csúfítanak el". Na és persze a tizenöt kilós kovácsoltvas szekrény, amit, ha nehéz helyzetbe kerülök (világvége), akár kilóra is jóáron eladhatok. Mindenre fel kell készülni.

Voltam a Petőfi Csarnokban, a bolhapiacon. Mindössze három dolog tetszett meg. Egy nagyon régi telefon, de azt hatvanezer forintért adták. Azért egyszer beleszóltam a kagylóba, hogy: "Hálló?". Az ingyen volt. Tetszett egy régi kép is, de miután az eladó rákérdezett, hogy: "Melyik tetszik, az a gyönyörű Da Vinci?", elszégyelltem magam. A piac egyik végében egy napszemüveges fiatal srác ücsörgött, felette pedig egy műanyag villamostábla lógott. Olyanokat lopkodtunk a kilencvenes években. Emlékszem, csak két kampó tartotta őket és folyton az ablaknak csapódtak, legalábbis a 47-es vonalán. Megkérdeztem, mi az ára. Megkérdezte, mennyit gondolok? Mondtam, hogy nem tudom, mennyi a piaci értéke. Azt mondta, ezeröt. Inkább kérdezte. Végül otthagytam. Csak otthon jöttem rá, miért. Ha van egy ilyen táblám, mert elcsórtam, vagy van egy, mert megvettem, az két külön dolog. Van abban valami, hogy jobb, ha az ember mindenre alszik egyet. Népi bölcsesség. Ezerszer többet ér, mint bármelyik nagy idézet (Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb). Az a gyanúm, meg volnánk lepve, ha ezt EREDETIBEN olvasnánk... Vannak az olyanok, akik elolvassák a Kötelezők röviden-t, vannak, akik elolvassák a kötelezőket, és vannak, akik eredetiben olvasnak műveket. Na, ebből csak az utóbbi ér valamit. Úgy értem, a lényeget tekintve. Nem mintha a lényeg abban benne volna. Mert a lényeg - nincs sehol. :-) Oké, látta valaki Jézus könyvét? Na ugye. És látta már valaki az új fotelemet? Na ugye. Rakott szoknyás! Apróvirágos! Pasztell! Rojtos! Kecses! És 100% pókmentes!!! Olyan sokk volt az első meghiúsult vásárlásom, hogy utána már mindenütt a pókot kerestem a vaterás képeken. Ha csak egy bizonyos szögből fényképezték a bútort, biztosra vettem, hogy a szakadás a másik felén van. Ha öt kép volt, biztosra vettem, hogy mindig épp onnan fényképezték, ahonnan ideiglenesen arrébb mászott a pók, a folt, és a szakadás. :-) Az ember vevőként OLYAN KISZOLGÁLTATOTT. Eladóként viszont... Úgyhogy elhatároztam, felteszek a vaterára egy kisebb farönköt, és odaírom: Pinokkió plusz ajándék Pinokkió dallal! :-) A refrénje: Bááábu vaaaagy, pi-pipi-pipi-pipi. :-) Az első verse: Jöjj el, várunk, Pinokkió, segíts meg minket, jó Pinokkió. :-) Csak attól féltem, hogy az emberek még kultuszt csinálnak belőle. Pedig egy ilyen ötletre ma már egész karriereket lehet felépíteni. Sz@rból várat. :-) Visszatérve a fotelre, tök véletlenül akadtam rá. ILYET nem kerestem. Elegánsat igen, romantikusat nem. De a fotel szavak nélkül is elmagyarázta nekem, hogy én nem vagyok neosznob. És ezért hálás vagyok neki. Úgy hívom: Tarkarét. Nem akartam megszerezni. Nem megszerezni akartam. Nem használni. Gondoskodni fogok róla. És megadni a neki járó tiszteletet. És ezt másoktól is megkövetelni. Hogyan? Nos. Most, hogy végre csakis azt fogok beengedni az otthonomba, akit akarok, a fotel és én egy naaagy tesztnek vetjük alá azt, aki betér oda, ahol a madár se jár. Szóval bejön a vendég (madár), szétnéz, és akkor én elkezdem dícsérni Tarkarétet. Hogy nekem ő a kedvencem, mert ő olyan gyönyörű, és hogy nézze azokat az elegáns megoldásokat, és hogy az ember nem is hinné, milyen kellemes megpihenni egy fárasztó nap után, és hogy így, és hogy úgy. Erre a vendég: ahaaa, kedves, hogy ekkora becsben tartod. Kipróbálhatom? AZ a vendég viszont, aki ekkor jár utoljára nálam, szó nélkül beleül abba fotelbe. Valahogy ki kell szűrni a selejtet. Viszont a romantikus stílus igazán hangulatosan csak a népiessel kombinálható, úgyhogy sikk, barokk szekrények, villák, Isten véletek! :-)

Nem! Mondok jobbat: felteszem a vaterára Jézus könyvét! :-)

Alakul a kis birodalmam. Minekután a lakás berendezésének alapdarabjait már beszereztem (egy harminc nm-es lakásra is elegendőt...), nekiláttam a kisebb kiegészítők levadászásának. Hogy megfelelően eklektikus legyen az összkép, ezek közt sok modern tárgy is kap majd tőlem kisebb-nagyobb mellékszerepet. A helyhiányt úgy oldottam meg, hogy a konyha fölé építtettem (még folyik a munka) egy másik galériát. Az ötletet innen vettem, a világ legkeszegebb háza cikkből. Amely ház csak úgy kaphatott "működési engedélyt", ha műalkotásnak nyilváníttatja a tulaj. Nézegettem a képet, mondom magamban: @zta, ehhet képest én palotában élek. :-) Csak nem elég nagy palotában. Kell még öt-hat négyzetméter, roh@dt hangszereimnek. :-) Roh@dt gitár, minek az is? :-( Persze lépcső az nem lesz, csak létra. De elég hajlékony vagyok. :-) A galérián a mennyezetet meg majd kipingálja nekem a Banksy. És el van intézve. Az is ott "szúrta el", hogy önmagától még nem vett képet, ugye. Pedig mindenki tudja, hogy olyan az ízlése, hogy neki muszáj, hogy bejöjjön amit csinál a Banksy (ő). Persze az új galéria a fürdőszobára is rálóg, ezért felkelés (!) után csak nyújtózom egyet, és szó szerint leugrok egyet zuhanyozni. Egyenest a kabinba fogok pottyanni. Lesz nagy ijedtség odalenn. Közben a szimfónián is változtattam egy-két dolgot. A lakásomban úgyis úgy fogom érezni magam, mint egy száműzött királylány ( ez volt a cél), a művemben most már tehát simán megváltoztathatom az eredeti koncepciót (sose volt benne). Csak átkeresztelem SZÍNFÓNIÁNAK, és máris adja magát, hogy miről fog szólni. Csak magát adja... Nem kell más, csak három szín: kék, piros és zöld. Minimalista cucc. Letisztult, nincs sallang. Ja, megint voltam a Pecsában. Nézelődtem, meg ilyesmi. Közben dudorásztam azt hogy: kígyónak lábsó, madaraknak... :-) Az árus egy sámlin ült, én fölé hajoltam, hogy lássam, tart-e diafilmet. De azt mondta, nincs. Továbbmentem, hallom ám, hogy valaki (ő) kiabál, hogy: "majd a színpadon!". Mondom magamban, azt várhatod, te valaki (ő). :-) Dudorásztam tovább. De csak hallom, hogy: "a színpadon, ott fent, majd ott!". Mondom magamban: ha én itt akarok dudorászni, én itt fogok dudorászni. De csak hallom, hogy folyamatosan monnya a színpados hülyeségét. Bedühödtem, odanéztem, erre ő: ott fenn, a színpadon árulnak diafilmet. És tényleg volt. :-)

És továbbra is higgadt vagyok és nyugodt, mert ha ott tart a világ, hogy már a magyar írásbeli érettségi tételeim is komoly anyagi és lakásproblémákkal küszködnek, akkor én mit szóljak? Hát maradjak csendben. Jaj, hát idén érettségiztem, és egy show volt, majd elmesélem, ha nem felejtem el. Szóval a züllött költőnek a lakásproblémájának a videójának allata olvasom a kommentek között, hogy fele akkora lakás is elég lenne, csak ne legyen rajt hitel. Ezért vagyok nyugodt. Röhögtem, hogy valakinek (züllött költő) a lakásának az egyes számú védelmi vonalát képezik a kibontatlan levelek, mert ő az élet hevében jóhírt levélben sosem kaphat (igaz, mert Jehova Tanúi is szóban prédikálnak leginkább), úgyhogy nem bontja ki a leveleit. Majd ha egyszer lesz egy gondoskodó barátnője, na majd az. Erre mondja a hiteltanácsadó vagy ki: ILYEN mentalitással nagyon nehéz lesz OLYAN nőt találni. Hülyeség, pszichológia, hogy könnyű lesz. Az viszont érdekes, hogy az emberek (én is) nem jó helyen keresgélnek. Ennek a fickónak ( fikciónak) nem egy gondoskodó nő kell. Attól csak még OLYANABB lesz. Az meg kinek jó? Tudom, neki. :-) Megmondom, én hogy csinálnám. Felhívnám őt már kora délután (biztos utálja a zaklatás ezen formáját, de ha elmondom, miért hívtam, már nem fogja utálni), hogy ma este titkárnőset fogunk játszani. Nyolc előtt NE MERJEN hazajönni. Így majd siet haza. :-) Addig pedig beöltöznék egy ceruzaszoknyába, kis fehér blúz, nem kell állig begombolni, szemüveg, toll, és harisnyatartó, amely nem látszik, csak ha az ember megvakarja a combját (a tollal). A ház ura ( nem a bank, nem is a Banksy) hazaér, és akkor, jó estét, Főnök, állok szolgálatára, mindenekelőtt a leveleit, ha szabadna... Erre ő: mindet hallani akarom, csak GYORSAN. Erről van szó. :-D Na persze egy ILYEN életfelfogású költő jó hírt levélben tényleg viszonylag ritkán kap, ami ugye elég lelombozó. Úgyhogy ha a levelek felolvasása után még mindig..., akkor biztos lehet benne a csaj, hogy a fellá...ngolás neki szól, nem annak, hogy előtte meglátta a sarki hírlapárusnál címlapon a Bódy-t, és az bódít. :-)

Választottam. És én a továbbiakban a gyermekkoromban folytatom tovább az életem. Mert akkor legalább boldog voltam. Illetve nem, de lagalább nem tudtam róla. :-( Erről jut eszembe, hogy a lakásomban festmények is lesznek. Igen, gyűjtemény, lehet röhögni. Leginkább a saját festményeim, installációk, ahogy tetszik. Festőként három alkotói korszakom van, volt, már nem lesz. Az elsőben még nem tudtam, de sejtettem, a másodikban már tudtam, amit sejtettem, a harmadik meg arról szól, hogy bárcsak még csak sejtelmem sem lenne arról, amit tudva tudok. Hogy itt is kerüljem a felesleges adalékanyagokat, mindösszesen három alkotás fémjelzi a három Korszak(ovo)t. Tehát: az első képen egy tojásdad alakzat. Ha valaki megkérdi: ez itt mi?, a válasz: Ez egy nagy nulla. :-) Ez a kép címe. A második egy gyönyörű képkeret, benne egy gyönyörű kilics. Majd odacsavarozom valahogy. A lényeg, hogy le lehessen nyomni. Ezt nem kommentálom-magyarázom, mert olyan nyilvánvaló, hogy még én sem vágom teljesen. A harmadik egy mégszebb keret, belül pedig semmi. De felette a falra ragasztva egy mérőszalag. Szokásos kérdés: ez mi. Válasz: én magasra tettem a mércét. :-) Ennyi. Ezzel mindent elmondtam magamról, de ami a lényeg, a világról is. Festőművészként. Most már nyugodtan visszavánszoroghatok a gyermekkoromba. A diavetítőmhöz, amit minimum huszonöt éve nélkülözök. És vele a kedvenc meséimet is: Első nap az óvodában. De szeret(t)em! Ha valamin sírnom kell, hát én EZEN akarok. Családi program. Megnézzük a mesét, valaki olvas, valaki teker, valaki értelmez. Nincs rohanás, nincs távirányítás. A Hókirálynőt viszont gyűlölöm, ezért azt is megvettem. Az élet úgy szép, ha van benne valami, amit szerethetsz, és akkor teljes, ha van benne valami, amit szíved legmélyéből gyűlölhetsz. :-) Nehéz ép diafilmet kapni, de meg lehet közelíteni máshonnan is. Pl. a Pecsában minden filmet ellenőrzök, mielőtt megveszem. Ép film általában ötszáz. Látom ám, hogy a Piroska és a farkas szakadt. Mondom az eladónak: hepiend nélkül mennyi? Nem értette elsőre, úgyhogy megmutattam neki a film végét, illetve annak hiányát. Így háromszáz volt. A hepiend nélküli szakadt Piroska. :-) Mondom az eladónak: jobb is így, életszerűbb. :-) Röhögött. Valamit viszont nem értek. A farkas összebalhézik a Piroskával, a kismalacokkal, és a kecskegidákkal is. Egy ember (farkas) egyszerre nem lehet három helyen (dehogynem), úgyhogy a három sztori között időrendi sorrend áll fenn. Kérdem én, miért nem figyelmeztették az erdő békés lakói egymást a közelgő veszélyről? Piroskának miért nem szólt senki? Lehet, hogy ő volt az első? Akkor ő miért nem szólt senkinek? Nem tudott angolul?

Aranyigazság, hogy a farkasnak mindig van hitele. Amúgy nem értem: hitelt lehet kapni lakásra, biztos állásra, megnemszületett gyerekre. Akkor megnemszületett műalkotásra miért nem lehet hitelt kapni? És itt jön az aktualitás: olvasom itt, hogy bérbe kínálnak nagy értékű kastélyokat. Nagyszerű. A művészek meg koldusbotra jutottak. Hol van ebben a közös nevező? Hát, kérem, a hontalan, ágrólszakadt, galériáról pottyant művészek számára ki kell bérelni egy kastélyt, hogy méltó körülmények közt élhessenek addig, amíg vissza nem találnak a perifériáról. Azaz jóesetben életük végéig. :-) Cserébe CSAK EGY DOLGOT kell kérni: minden nap le kell adni valami saját műalkotást. Vagy legalább felmutatni valamit, hogy úton van a mű. És a műveket CSAKIS OTT bemutatni. És a nyereséget szétosztani az alkotók között, fejlesztésre fordítani, nem pedig bekapni, ugye. Kell egy ember, aki erre beruház, és egy, aki rendet tart abban a kupiban. Azaz kézben tartja azt, aki erre beruházott. :-) Persze egy kastélyban sok minden elfér. Mondjuk egy rakás látogató. Egy színházterem. Egy kiállítóterem. A lakosztályokon felül. A látogatóktól belépti díjat szedni, vagy: az legyen ingyenes, de a "mozizásért" fizetni kell. Vagy a belépés fizetős, és épp abba nézhetsz bele, ami van. Egy darab próbája, festés közben a festő, vagy zeneszerző éppen dúr-moll. Persze benne van a pakliban, hogy a művész épp tök jó passzban van, ezért elküld a francba, de ez a dolog bukéja. Meglepi. Nagyon érdekes lenne megfigyelni azt is, ki kitől merít ihletet az együttélés hevében. :-)

Idevág még, hogy mindenkit biztosítsak arról, mások számára nem állítok fel megugorhatatlan léceket. Mikor ugyanis "haza"vittem Tarkarétet, történetesen egy tizenegy (!) éves kisgyerek látta meg először. Neki is elkezdtem a Fotel monológot. Első reakciója mi volt? Hát az, hogy megkérdezte, kipróbálhatja-e. Ugyanez a gyerek egyszer kifakad: "Felháborító, hogy az embert a nála butábbak akarják manipulálni!" Mire én: "Kisfi... kisfiú, ez természetes. Az ember mindig csak a nála nagyobbakat akarja manipulálni, hiszen a nála kisebbeket simán irányítani tudja."

Apropó: a kastélyról jut eszembe ez a szponzor dolog. Ha popsztár lennék, úgy értem, bejáratott, közismert, ilyenek, az a legkevesebb, hogy a szponzorom nyakába sz@rnék. És ezt a szponzornak is meg kell értenie, mert ez az ő érdeke is. Így jár jól mindenki. Szóval tetőtől-talpig Adid@S-ban parádézni nem nagy baj, csak az a szükséges plusz meglegyen. Mi az? Szóval most jön a "-nám,-ném." Ott az hatttalmas kivetítő, amire vetíthetsz bármit. Fusson csak le a show, folyjon csak a márkajel, folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővízű patak. :-) De! A slusszpoén az slusszpoén, úgyhogy a show végén levenném a márkás pólómat, és elküldetnék egy kézikameráért. Be a REC gomb, és élőben kivetíteni. Aztán elővennék egy ollót, és a címkét elegánsan lenyiszatolnám a ruha nyakáról. "Nnnna... nemtom, úgy zavart." :-D Másnap persze szerződésbontásra behívna a szponzor. Egy szót se szólnék, viszont vinném a reggeli lapokat. És egyenként rátenném az íróasztalára (tuti bídermejjer). :-) Aztán csak annyit szólnék: szívesen. És kiviharzanék... Nem is, billegve mennék ki, higgadtan, nyugodtan, nőiesen, elegánsan. Az ajtóban még egy váll fölötti oldalpillantás, és: ágyő, legyen boldog, és sokasodjon. :-D

A valóság ezzel szemben az, hogy nekem már nincs szükségem arra, hogy nyomot hagyjak magam után. Mióta a bejárati ajtóm előtt betonoztak vagy mi. Nedves volt, mikor odaértem. Jókor voltam jó helyen. Benedvesítettem magam én is, és belenyomtam a kezem, mélyen. Nagyon jólesett. :-)

Ez nem igaz. Minimálban is meg lehet oldani. Népszerű filmeket fogunk csinálni. Tök jó lesz. Tehát lesz pornó, meg horror. De mi lesz a díszlet? Hát megoldjuk 2:1. A vaterán nevetséges áron kapni vizsgálóasztalt, sebészkést, van ott minden. Százezerből megvan az egész film (szoba). Csak be kell rendezni (kell egy jó rendező, azon nem lehet spórolni), le kell forgatni a pornót, levonul a stáb, és ugyanott mehet a horror is. És aki vígjátékot akar, röhöghet azon, hogy minden filmben ugyanaz a díszlet.

Deee, vaaan, hogyne lenne. Ezért vagyok itt ( frászt). Nézem ám az egyik riportotokat, amiben mindenki megázik, aki alatt nincs széna. Megkérdi a riporter: mi a véleményed az esőről? Uncsitesóm mogorván: utálom. Deeeeédi! Másik uncsitesóm: az ember mindig jobbra számít. Deeeeigazavan! Látszik, hogy egy család vagyunk, mert én imádom az esőt, és mindig rosszabbra számítok... Szóval a kapocs: Kapolcs.

A bolhapiacon még vettem valamit. Nyolcezerért adták, kettő lett a vége. Lélektanilag nem rossz. Megér annyit. Egy kép. Nem nagy, olyan 25×10. Egy jelenetet ábrázol. Kislány ül a szerintem az egy csemballó előtt, kezei a klaviatúrán, épp játszik valamit. Félénken, ábrándozó szemekkel követi saját kis kezét, mi lehet, amit leüt? Talán egy kétvonalas Cé. A lábacskái nem érik a földet, jó magas az a szék. Fehér a ruhácskája, lágyan omlik le a könnyű anyag. A lábán balett cipel ő. Haja két oldalra elválasztva, két kis copfocskában. Az arcocskája piros, izgul talán, nehogy hibázzon. A hangszer tetején virágok, sok virág egy vázában. Sok fehér virág. Egy-két szirom, szanaszét. Még a földön is. A háttér... világoskék alapon fehér mintás a fal. Jól megy majd a fotelhez. És a háttér előtt, kislány mögött, egy széken ott van ő is, a tanár. Tanárbácsis pillantással figyeli a kislányt, és az ő lába sem éri a földet, mert az a szék is elég magas. Biztonsági játék lenne a nagy kottafüzetből játszani, ezért van talán, hogy a kislány oda sem néz. És felesleges is lenne a nagy kottafüzetből játszani, amikor ott van a hangszer tetején az a kéz, ami következetesen, és biztosan adja az ütemet. Hála Istennek valaki belekarcolt a képbe, ettől aztán az egész nagyon is életszerű.

Van egy színésznő, aki egy népszerű televíziós csatornán híreket kommentál - pénzért. Oké, pénzt kap érte, így korrekt. No, nemrégiben ugyaNőt meghívták egy kisebb TV-hez, egy amolyan beszélgetős műsorba, aholis arra kérték, kommentáljon egy-két bejátszott, aktuális hírt. Nos. A hölgy kifakadt, mondván: milyen hülyén veszi ki magát, hogy míg OTT pénzt keres (aki keres, talál) ezzel, addig ITT ingyen kell nagyokat mondani...a valamiről-bármiről-nemakármiről. NEM azt tartja felháborítónak, hogy pénzért mond véleményt, hanem azt, hogyha ezt ingyen teszi. Művészi alázat?! Ugyanmár...