Adél, maga édes,

hát egészen odavagyok! A székesfővárosban járván – a fotográfusnál voltam t.i. – a kávéházban, hol időmet múlatni olyannyira szeretem, egészen szerencsétlen baleset ért.

Egy pillanatra távoztam csak asztalomtól, s meggondolatlanul a fotöjbe ejtettem a lapot, melyet olvasgattam épp, s reá a czvikkerem. A pincér (fene vigye a dolgát) merő szórakozottságból szabadnak vélte, s egy idősebb idegen urat tessékelt asztalomhoz. Nos, ez az úr – minő balszerencse – épp az én fotöjömbe kegyeskedett belehelyezni becses üllepét, épp reá a czvikkeremre. Na, gondolhatja, én kérem czvikker nélkül csak tapogatózom, mint a denevér.

Miután a pincért alaposan leteremtettem, taxit hívattam, avval vitettem ki magam az állomásra, s valaminő isteni szerencsének köszönhető, hogy a kupéban egyenesen Szomahaasy Erwin cimborámba botlottam. Hát kérem, engem a vasútról a Maróth ucczába az Erwin fuvarozott haza motorbiciklijének oldalkocsijában, és Adél, drágám, ne vessen meg, de én majd meghaltam abban a buta oldalkocsiban! Hogy az a motorbicikli minő zajjal közlekedik, én azt Magának el nem mondhatom; hát csak ordítoztam egyre Erwinnek, hogy: – Lassabban, drága barátom, csak lassabban! – Erwin, mint aki megsiketült, csak bámult mereven maga elé, a bőr motoros sisakja két szárnya vadul lobogott a két füle mellett, ment avval a motorbiciklivel mindenre elszántan, rettentő gyorsan, én meg csak pattogtam ott mellette abban az ostoba oldalkocsiban, tüdőm, s gyomrom mindegyre összekeveredett, s csak arra tudtam gondolni: – Ez itt a vég, kétségtelen. Node, végül csak megérkeztünk, s én köszönet helyett heves szavakkal pirítottam Erwin barátomra, ő meg vérig sértve távozott, s most egész Erzsébetfalvát telekürtölte, micsoda háládatlan barátja vagyok én.

Adél, kis szivem, mennem kell most, számtalan teendőm elszólít, de kérem, remélem, úgy-e mihamarabb megajándékoz egy illatos levélkével?

Kelt Erzsébetfalván, 1920. július 20 án.

Maradok tisztelettel, s csókolom hófehér kacsóit – Alfréd