Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2008. október 9. 11:47

L.Varga Péter

Újra kapható Alan Sokal és Jean Bricmont provokatív könyve, az Intellektuális imposztorok. A fizikus szerzőpár nagy hévvel és ellentmondást nem tűrő módon rántja le a leplet a bölcsészettudomány neves képviselőiről.

A természettudósok célpontjai elsősorban francia filozófusok, akik nem mellesleg jelentős irodalomelméleti munkássággal (is) büszkélkedhetnek. A legnagyobbnak kikiáltottak, egyetemi katedrát, tanszékeket birtoklók bizonyulnak tudományos sarlatánoknak: többek közt Jacques Lacan filozófus-pszichoanalitikus, Freud elméletének továbbfejlesztője és átalakítója; Gilles Deleuze, Jean Baudrillard vagy Jacques Derrida, akik felbecsülhetetlen hatással voltak a kortárs filozófiai gondolkodásra, a posztmodernség tapasztalatának mélyebb megértésére, vagy éppen Julia Kristeva irodalomtudós és Luce Irigaray, aki többek közt a pszichoanalízis és a nyelvészet felől tájékozódik a feminizmus kérdéseiben. 

A szerzők nem kímélnek senkit és semmit, ha úgy látják, az illető olyanba üti az orrát, amelyhez nem ért.
Annál is inkább, hiszen Sokal és Bricmont azokat pécézte ki, akik bölcsészként természettudományos – elsősorban fizikai és matematikai – tudással igyekeznek valamilyen filozófiai dilemmára rámutatni. Ami a fizikusok szerint nem is annyira a természettudományokra, sokkal inkább a filozófiára nézve vészjósló. Lacant például meggyőzően marasztalják el, amiért homályos matematikai műveletekbe bocsátkozik, hogy elbűvölje bölcsész, tehát a matematikához (elvileg) mit sem értő közönségét, miközben pontról pontra mutatják meg, Lacannak köze sincs a matematikához, magyarázatai zavarosak és helytelenek, eszmefuttatása téves és érthetetlen, mindössze egyetlen dologra alkalmas: arra, hogy érthetetlenségével elvarázsolja hallgatóságát, ezzel pedig tekintélyt (s pozíciót) vívjon ki saját szakterületén. 

Kétségtelen, hogy a két fizikus kirohanása a bölcsészettudományokban egy ideje uralkodó úgynevezett „kulturális relativizmus” számlájára róható. A „kulturális relativizmus” keményvonalas hívei nem a tudomány elszámolható tapasztalatát, hanem a „minden relatív” elvét helyezik előtérbe, így nézetük szerint minden, ami a világban tanulmányozható és – elviekben – megérthető, az pusztán „emberi konstrukció”. Azaz nem a világhoz tartozik, hanem kizárólag az emberi szemléletmódhoz, az ember szellemi termékeinek skálájához. Az egyik legszélsőségesebb példa alighanem a Jean Baudrillard szimulakrum-elméletéből származtatott valóság/másolat elv közkézen forgó változata, melyen például a Mátrix című film története is alapul… 

A botrány akkor robbant ki, amikor Sokal 1996-ban hosszú cikket publikált egy tekintélyes amerikai társadalomtudományi folyóiratban, a Social Textben a következő címmel: „A határok áttörése. Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé.” A csupa zagyvaságot összehordó, a bölcsész–filozófiai beszédet imitáló és a „minden relatív” elvét a részecskék fizikai tanulmányozhatóságára is kiterjesztő szöveg szabad utat kapott, hiszen Sokal nemcsak tökéletesen átvette vezető kortárs filozófusok nézeteit, de alaposan tele is tűzdelte saját szövegét e jelentősnek tartott elméletek hivatkozásaival. A paródia célba talált: az intellektuális szigorból gúnyt űző ál-cikk tekintélyes publikációként vált olvashatóvá. Amikor azonban Sokal leleplezte magát, az eset óriási visszhangot kapott. 

Ezt követően jelent meg az Intellektuális imposztorok kötet, mely a fentebbi ál-tanulmányon és a leleplezés körülményeit valamint hatását dokumentáló cikkeken túl tartalmazta az említett filozófusok munkáira vonatkozó elmarasztaló, ám az olvasóra folyamatosan kikacsintó, ironikus kritikákat. 
A természettudományokban mindinkább érzékelhető türelmetlenség végül óhatatlanul vitába torkollott, akkor is, amikor a természettudósok némely bölcsészek „asztalfióki okoskodásnak” tekintett nézeteit már pusztán nyelvi zsonglőrködésnek, megmosolyogtató retorikai bravúrnak tartották. 

Mindehhez az is nagyban hozzájárult, hogy amíg a tudomány vezető ágazatai – például az orvostudomány vagy a genetika – gazdasági és financiális szempontokból is egyértelműen hasznosnak, megtérülőnek és jövedelmezőnek bizonyulnak, addig a bölcsészkar szakjai egyre hasznavehetetlenebbekké váltak, értékük a munkaerő-piacon pedig nem csak hogy csökkent, de gyakorlatilag a nulla felé tendált.
Ezektől a szomorú tényektől eltekintve viszont érdemesnek tűnik ismerni azokat a belátásokat is, melyek alapján ma a kultúráról – és nem utolsó sorban a művészetekről – gondolkodunk, gondolkodhatunk. Ami pedig a szélsőségeket, a kontárokat, a hamis tollakkal éktelenkedőket illeti – nos, őket bízzuk Sokal és Bricmont gondjaira…