Méregdrágán állítja ki a semmit a fiatal művész
2010. február 7. 11:15
A világ egyik legtöbbet fotózott épülete, a New York-i Guggenheim Múzeum fennállásának 50 éves jubileumát ünnepli. Ebből az alkalomból Kandinszkij, majd a Guggenheim főépítésze, Frank Lloyd Wright életművéből rendeztek nagyszabású kiállítást, most pedig egy berlini művész állít ki a ház híres körcsarnokában.
A jubileumi sorozatot záró, 34 éves Tino Sehgal azonban üresen hagyja a kiváló teret: nem pakolta tele szobrokkal, nem rendez performanszokat és képeket sem akaszt a híres falakra. Így lehetséges, hogy a figyelmetlen, mert turisztikai kötelezőként érkező látogató egyszerűen elsétál a művészet mellett. Pedig Sehgal kiállított „darabjai” akár kezet is rázhatnak velünk, miközben bemutatkoznak: ilyen például a kiállítás elején mindenkit kézfogással köszönő kislány, aki bemutatkozása után egy invitációval folytatja: „Ez Tino Sehgal kiállítása, kérem, kövessenek.”
A következő teremben azonban sem találunk mást, mint fiatal egyetemistákat, akik különböző kérdésekről próbálnak szóba elegyedni velünk; például, hogy mi a fejlődés, hová vezet a művészet útja. Az épp megtárgyalt téma konklúzióját összefoglalva adnak tovább a következő terem „tárgyainak”, akik életükről mesélő idős emberek, a "csók" képzőművészeti ábrázolásait megjelenítő táncosok, vagy diákok, akár Ödipusz mítoszáig juttatva a gondolatmenetet. A látogató pedig lépeget a csigalépcsőkön felfelé.
A következő teremben azonban sem találunk mást, mint fiatal egyetemistákat, akik különböző kérdésekről próbálnak szóba elegyedni velünk; például, hogy mi a fejlődés, hová vezet a művészet útja. Az épp megtárgyalt téma konklúzióját összefoglalva adnak tovább a következő terem „tárgyainak”, akik életükről mesélő idős emberek, a "csók" képzőművészeti ábrázolásait megjelenítő táncosok, vagy diákok, akár Ödipusz mítoszáig juttatva a gondolatmenetet. A látogató pedig lépeget a csigalépcsőkön felfelé.
A többek között táncot és közgazdaságtant is végzett Sehgal projektjének célja, hogy megmutassa, új „tákolmányok”, az anyag bárminemű pazarlása nélkül is létrehozható az a hatás, amivel egy adott kiállítás gazdagíthatja a múzeumba érkezőket. A művész „konstruált szituációknak” nevezi műveit; ezeket tilos bármiféle formában rögzíteni, hogy az ’itt és most’ megismételhetetlen élménye ne csak illúzió legyen. Ezzel pedig a Guggenheim is szakítani látszik a méregdrága műkincsekre építő múzeumi hagyományával.
