Egy földink ajándék paradicsoma
2010. április 23. 11:30
Jó késve érkezni, és az utolsó pillanatban távozni - egy múzeum a híresztelésekkel ellentétben akkor az igazi, ha üres. Szombaton hat órakor a Nemzeti Galériában: egyedül a falon függő képekkel, posztamensen álló szobrok szétszórva a térben, földi paradicsom körös- körül, vagy csak egy ízléses gyűjtemény, amit van szerencsém látni?
Szerencsém van, mert a kiállított anyag tulajdonosa Alexander Kasser történetesen magyar volt, méghozzá a tevékenyebb fajtából, aki vegyészdiplomát szerzett, és papíripari szabadalmakat, később műgyűjtésre adta a fejét, de előtte mintegy mellékesen még segített megszervezni a hazai Vöröskeresztet is. Raul Wallenberg segítőtársa, aki megannyi zsidó embert menekített meg a második világháborúban, amiért – ahogyan a kiállítást megnyitó művészettörténész, Rényi András is említette – „A Világ Igaza” kitüntetésben részesült, a háború után elhagyta Magyarországot.
A család először Mexikóba, majd pedig Amerikába költözött, ahol aztán megalapították a Kasser Art Foundationt, amelyet most a Kasser házaspár lánya, Mary V. Mochary igazgat. Az alapítványhoz tartozó gyűjteményt teljes egészében első alkalommal az augsburgi Schaezlerpalais-ban bocsátották közszemlére, közel egy évvel ezelőtt. Szerencsénk van, hogy a gyűjtemény tulajdonosa magyarnak született, hiszen minden bizonnyal ennek köszönhető az is, hogy éppen Budapest lett a második város, ami otthont és kiállítóteret adhatott a gyűjteménynek.
Mi olvasható ki egy gyűjteményből? Elsősorban a gyűjtő életútja, vagy életének egy szakasza, képzettsége, lehetőségei, vágyai, és ami a legfontosabb, az ízlése. Viszont a gyűjtők kevésbé vonzóak a számunkra, mint a művészek. Míg egy nagy művész neve ma már valóságos márkanév, addig a műgyűjtők világa sokkal zártabb, igaz, hogy nem is áll annyira az érdeklődés középpontjában. Egy gyűjtő hűbérese és vazallusa is egyben a művészeteknek. Mégis, az, ami az egyik gyűjtőt a többi fölé emeli, éppúgy valamiféle tehetség, jelesül a kiválasztásé, mint a művészek esetében. Ha egy kicsit szétnézünk a kiállításon, annyit biztosan érezni fogunk, hogy van itt valami, ami összefogja, és együtt tartja ezeket az alkotásokat. Rényi is dicséri Kasser ízlését, amely a századelő polgári ízlésvilágában gyökerezve nyúlik vissza klasszikus - humanista szellemiségű műalkotásokhoz.
Nézzük, mit szeretett, és hogyan választott Alexander Kasser, az egykori Kasza Sándor, akire most már szívesen és büszkén emlékezünk, még ha eddig soha nem is hallottuk a nevét. Bevallom, hogy engem a szobrai nyűgöztek le a leginkább, mert itthon ritkán láthatunk sok jó szobrot egy helyen, és mert a szobor, lévén háromdimenziós, egy olyan tényező, amivel az embernek bizony számolnia kell a térben. Például nem lehet csak úgy nekimenni egy Picassonak, még akkor sem, ha a mellette elhelyezett Daumier fontoskodó képét igyekszünk közelebbről is megvizsgálni. De mivel a Fontoskodó és a Picasso között csak kb. fél méter van, az ütközés majdhogynem elkerülhetetlennek tűnik.
A Fontoskodó, vagy a Törött orrú portréja Rodintől, vagy az a kicsi, kerek, látszólagos jelentéktelensége ellenére is nagyon érdekes Picasso-kobak, avagy Giacometti feleségének elnagyolt portréja abban hasonlítanak egymáshoz, hogy mindegyik egyénített, különleges, magas színvonalú alkotás, amelyek ha nem is éppen - a terem címének megfelelően - a boldogsághoz vezető szenvedésről, de mindenképpen az emberi természet sokféleségéről, továbbá alkotó és anyag szenvedélyes küzdelméről beszélnek.
Kasser tehát valószínűleg szerette a szobrászatot, szerette benne azt, ami kifejező, egyéni, tapintható, és érzéki. Ami több magánál, és szinte kitör az anyagból, mint Rodin szobrai, mint az egyik fő műve a Pokol kapuja, aminek a fényképe a központi, harmadik teremben foglal helyet, ’házi-oltárként’, körülötte bronztöredékek a kapuról: torzó mivoltuk ellenére is tökéletes férfi-, és női testek. De szerette a humort és a derűt is, nézzük csak meg a Picasso–fej mosolyát, vagy Nino Caffé hógolyózó kispapjait (Behavazott park). Szereti a férfi és a nő összeolvadását, amiből új élet születik, és az élet körforgását, ahogyan azt az utolsó, Ádám és Évának keresztelt terem képei, és szobrai is mutatják.
Mindent összevetve valószínű, hogy Kasser szerette a modernizmust, szerette a jó művészetet, szerette azt, aminek tartalma van, és az életről szól, szerette a színeket és a formákat - de tényleg, igazán szerette őket. Inkább a figurativitást, mint a nonfiguratívat, a formálódót, a jelentéssel telítettet. Van egy Pollock képe is. Kicsike, de még tulajdonképpen figuratív ábrázolás. Látni rajta Picasso hatását. Meg egy Chagall képe. Feszülettel, piros Krisztussal, szamárral, éjszakával, és mindennel, ami Chagall. A gyűjtemény nagy meglepetése pedig Marino Marini (egy egész kollekció: festmény, szobor és grafika) és a Csoda.
Földi paradicsom. Modern mesterművek a Kasser-Mochary gyűjteményből
Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, 2010. február 6. - 2010. május 2.
Mi olvasható ki egy gyűjteményből? Elsősorban a gyűjtő életútja, vagy életének egy szakasza, képzettsége, lehetőségei, vágyai, és ami a legfontosabb, az ízlése. Viszont a gyűjtők kevésbé vonzóak a számunkra, mint a művészek. Míg egy nagy művész neve ma már valóságos márkanév, addig a műgyűjtők világa sokkal zártabb, igaz, hogy nem is áll annyira az érdeklődés középpontjában. Egy gyűjtő hűbérese és vazallusa is egyben a művészeteknek. Mégis, az, ami az egyik gyűjtőt a többi fölé emeli, éppúgy valamiféle tehetség, jelesül a kiválasztásé, mint a művészek esetében. Ha egy kicsit szétnézünk a kiállításon, annyit biztosan érezni fogunk, hogy van itt valami, ami összefogja, és együtt tartja ezeket az alkotásokat. Rényi is dicséri Kasser ízlését, amely a századelő polgári ízlésvilágában gyökerezve nyúlik vissza klasszikus - humanista szellemiségű műalkotásokhoz.
Nézzük, mit szeretett, és hogyan választott Alexander Kasser, az egykori Kasza Sándor, akire most már szívesen és büszkén emlékezünk, még ha eddig soha nem is hallottuk a nevét. Bevallom, hogy engem a szobrai nyűgöztek le a leginkább, mert itthon ritkán láthatunk sok jó szobrot egy helyen, és mert a szobor, lévén háromdimenziós, egy olyan tényező, amivel az embernek bizony számolnia kell a térben. Például nem lehet csak úgy nekimenni egy Picassonak, még akkor sem, ha a mellette elhelyezett Daumier fontoskodó képét igyekszünk közelebbről is megvizsgálni. De mivel a Fontoskodó és a Picasso között csak kb. fél méter van, az ütközés majdhogynem elkerülhetetlennek tűnik.
A Fontoskodó, vagy a Törött orrú portréja Rodintől, vagy az a kicsi, kerek, látszólagos jelentéktelensége ellenére is nagyon érdekes Picasso-kobak, avagy Giacometti feleségének elnagyolt portréja abban hasonlítanak egymáshoz, hogy mindegyik egyénített, különleges, magas színvonalú alkotás, amelyek ha nem is éppen - a terem címének megfelelően - a boldogsághoz vezető szenvedésről, de mindenképpen az emberi természet sokféleségéről, továbbá alkotó és anyag szenvedélyes küzdelméről beszélnek.
Mindent összevetve valószínű, hogy Kasser szerette a modernizmust, szerette a jó művészetet, szerette azt, aminek tartalma van, és az életről szól, szerette a színeket és a formákat - de tényleg, igazán szerette őket. Inkább a figurativitást, mint a nonfiguratívat, a formálódót, a jelentéssel telítettet. Van egy Pollock képe is. Kicsike, de még tulajdonképpen figuratív ábrázolás. Látni rajta Picasso hatását. Meg egy Chagall képe. Feszülettel, piros Krisztussal, szamárral, éjszakával, és mindennel, ami Chagall. A gyűjtemény nagy meglepetése pedig Marino Marini (egy egész kollekció: festmény, szobor és grafika) és a Csoda.
Földi paradicsom. Modern mesterművek a Kasser-Mochary gyűjteményből
Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, 2010. február 6. - 2010. május 2.
