Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2009. január 29. 10:12

Kőhegyi Ilona

A művészet lényege az, hogy közönsége legyen. Ehhez viszont szükség van utánpótlásra két irányból is. Egyrészt a művészek, alkotók, másrészt a befogadók, a nézők irányából. E folytonosság megteremtésére törekszik a Pixelek című kiállítás az Ernst Múzeumban.

A magyar MTV és a Műcsarnok 2008 tavaszán közös projektet indított, amelynek célja, hogy fiatal képzőművészeket mutasson be a nagyközönségnek. Megismertetve ezáltal a fiatal generációval a pályakezdő művészek gondolkodását és alkotásait. A Pixel Portré című riportsorozat hetente öt percben, illusztrált interjú formájában mutatott be egy-egy fiatal alkotót harminc héten át. A Pixelek kiállítás a harminc művészből válogatva nyújt a látogatóknak is átfogó képet a fiatal művész generációról.

Szabó Eszter vízfestékkel létrehozott paca-figurái nem csupán képeslap formátumban vannak jelen, hanem egy videó-installáció segítségével az öregek otthonába is elkalauzol bennünket. A játéktermek csipogó, kattogó hangjai, mintha kortárs zaj-zenévé alakulnának, melyre az idős emberek break-mozgásban ránganak.

Czene Márta pedig film-kollázst készített, melynek részei a festőséget, a festményt próbálják körbejárni. Avantgarde, művészfilmes megoldások mellett Bridget Jones naplójának egy részlete is megtekinthető a filmválogatásban, jelezve, hogy a művészet és a művész bárhol felbukkanhat. Művészet, absztrakció, humor, pop-kultúra, tömegfilm jól megfér egymás mellett/után a képernyőn.

Czene Márta festményei szintén filmeket idéznek: szétdarabolja a valóságot, „filmkockákat” fest meg, melyekből a nézőnek kell összerakni a történetet. Az Álmomban máshol című képe, ennek a technikának köszönhetően valóban az álom-logikája szerint épül fel. A valósághűség pedig oly erős a festett képeken, hogy a néző meggondolatlanul akár oda is nyúlhat a Tungsram égő dobozáért.

Az Ernstben látható térinstallációk különös egyveleget alkotnak. Kokesch Ádám a sztárok, a modellek világát idézi meg egy hatalmas kanapé, egy fényvető és egy lámpa segítségével. Albert Ádám azonban inkább a design és a tárgykultúra irányába tekinget. Inner structures, light boksz, decoder – letisztult formáikkal, egyszerű és márkajelzésül is szolgáló betűikkel, a fehér szín használatával a bauhaus világát emelik a kiállítótérbe. Orosz Klára azonban háromszög formájú, szőrös puffjaival egyszerre vezet be minket a geometria univerzumába valamint a „farkasok” hierarchiájába.

A magyar zenei világ ikonját eleveníti fel Kovács Budha Tamás, aki Pataky Attilával hív bennünket Nagy utazásra. Az Ernst múzeum falára festett kép a street art és a zene kapcsán a változatosságot, a változékonyságot, az aktualitást és az elmúlást emeli be a múzeum konzerváló terébe.


Szintén zenei ritmust, motívumot alkalmaz Stark Attila, aki képeinek barna, keki, zöld alapszíneivel és az ezekbe beleoldott élénk színekkel Gauguin egzotikumát eleveníti fel. A képeken látható feliratok, néger jazz zenészek pedig a lassan elfeledett amerikai jazz gyökereinek állít emléket. Mindezt természetesen pimasz, könnyed, játékos stílusban.

A humor az egyik legszembetűnőbb jellemzője Sipos Eszter képeinek. Nagy méretű festményein sokszor alkalmazza a felülnézetet, ezzel hozva létre furcsa kompozíciót. „Együtt a család. Egy óra múlva kezdődik a meccs.” című képe valójában arra a kérdésre keresi választ, hogy milyen funkciója lehet ma egy családi festménynek. Ennek a képnek valójában a családi fotóalbumban lenne helye. Azonban így klasszikusan – ecsettel – megfestetve, felnagyítva, egy múzeum falára közszemlére téve kérdéseket vet fel: van-e létjogosultsága a családi képeknek, a festmény képes-e még az ábrázolásra, miben más, mint egy fotó stb.

Sipos Eszter másik munkája az Útravalók sorozat. A barátoktól, ismerősöktől kapott jó tanácsok kis, kör alakú (magyarázó) képekkel egészülnek ki. Míg a tusrajzok egyszerűsége és kompozíciója a japán miniatúrákat idézik meg, addig a képek és szövegek kapcsolata a magyar nép kultúrában használt falvédőket.

Fodor János és Asztalos Zsolt a kicsinyítés és nagyítás átalakító, transzformáló erejét vizsgálják munkáikban. Kastély-múzeumokban gyakran kell a vendégeknek amolyan csoszogóba bújni. Fodor János óriásira felnagyított Csoszogója azonban első ránézésre inkább egy hálózsákot idézi meg. Ezzel az egyszerű gesztussal valójában a megváltozott kultúrára hívja fel a figyelmet. Asztalos Zsolt hatalmas fehér képein szinte láthatatlanná válnak a feliratok, rajzok. Pedig képei a napi politikára, a világ történéseire, nevezetesen a Gázai háborúra reflektálnak.

A tárlat legmegkapóbb sajátossága a játékosság. Arra inti a látogatót, hogy ne tessék nagyon komolyan venni a művészetet. A fiatalok munkái szemtelenek, pimaszak, messze vannak még a konzervált művészettől. Az indulás így első válogatásra ígéretesnek tűnik, de hogy mely művek és művészek állják ki az idő próbáját, az még elválik.