Mi történik péntek 13-án a balkezesekkel?
.....
Kétbalkezesek lesznek.

Ha 1 balkezesség + 1 balszerencse = kétbalkezesség,és
kétbalkezesség + 1 = Szentháromság, valamint tudjuk, hogy
Szentháromság = Jézusúristen!!!, akkor:

Jézusúristen = ( 1 balkezesség + 1 balszerencse ) + 1, feltéve ha
Jézus eleme a racionális álmok halmazának, és nem egyenlő hulla.

Könyörgöm, kövezzetek + !
:-D

még azé ötletelek nektek, hátha becsúszik valami, csak most mennem kell lemosni a szőke hajfestékemet
:-D

Játsszuk azt, hogy ma én vagyok a Kulturpart balszerencséje!

:-D

Mivel Petőfi is balkezes volt ( tehát gyengébbek kedvéért ) :
Petőfi = 1 balkezesség, ebből mi következik? Na mi?

Iggggen, jó válasz, ott a pont:

PETŐFI ISTENI!!!



Ui 1: Nah, Péter, ezt vágd zsebre!

Ui 2: Petőfi for president, valamint LE A SZŐKÉS VICCEKKEL!!! :-D

Ui 3: Rendőrviccek tőlem marad6nak... :-D

Ui 4: ui-uíííí! ( mitttsoda disznó vagyok ) :-D

- Gyengébbek kedvvéért, azaz nekünk, Önhöz képest egyszerű földi halandóknak mégis elmagyarázná, mit jelent a fenti képlet?
- Persze, hisz az angyalok jók. Bármi kihágást viszek végbe, rögvest gyártok hozzá magamnak egy ideát. Erre azért van szükség, mert ez egyben fel is ment cselekedeteim iránt érzett felelősségem kínzó terhe alól. Nekem, kérem, imidzsem a repülés.
- Kifejtené szűkebben?
- Oh, boldog tudatlanság!
- Még mindig nem értem...
- Örüljön neki! Maga egy boldog ember! No de... legyen. Ha már ilyen mazochista vagy mi. Beavatás - Ákos után szabadon. Szóval van az a dal: Kétszázhúsz felett. Ismeri?
- Lényegében...
- Lényegében??? Ön megmosolyogtat engem. És ez nagy szó. De ki kell, hogy ábrándítsam, bár újfent hangSÚLYozom, ez csak lelki teher lesz az Ön számára: pont a dal lényegét nem értette meg.
- Mert? Mi volna az?
- Hallgassa csak! Idézem:
" Kétszázhúsz felett átértékeled magadban a világot. "
vagy
" Kétszázhúsz felett észre sem veszed, és elhagyod a valóságot "
vagy, a teljesség igényével még egy szállóige, meg személyes névmás, meg létige tagadó alakja, meg névutó, meg számnév, satöbbi
" Kétszázhúsz felett senki nincs veled "
Ez utóbbi, kérem, a művész predesztinált izoláltságát prez(id)entálja. És még azt állítják egyesek, lényegében főként a boldog emberek, hogy a pop egyszerű! Badarság! Igaz, nálam egy ponton, és ez nem a Gé, hibádzik a dokument, mert a dalban 220-at énekelnek, s ez 100-zal több, mint a 120, ez ugyebár evidens, de erre meg azt válaszolom, hetykén odavágva a világ fennhordott orra alá: nem vagyok százas! Ekkor aztán már a legbátrabbak is elnémulnak, kérem.
- Hát, a Mona Lisa rejtélye kutya f@sza magához képest!
- Na látja-látja...Képzelje, mi volna, ha még balkezes is lennék..
*******
:-D

Na, szültem egy új aranyköpést - természetesen magamról, ki másról? Gondoltam, jobb híján :-D itt, a Kultúrparton publikálom, mert megérdemlitek! :-D Így hangzik:

" Az életben el kell tudni engedni a rossz dolgokat: már én sem ragaszkodom a jó minőséghez. "

Na, milyen? Jó? Nem? Sebaj, mondom, hogy nem ragaszkodom a jó minőséghez.

Legfeljebb, eladom a mondást egy celebnek. Sőt: Celebnek. Én jólnevelt vagyok. Szentem, kapva-kapnának utána. :-D
Elképzelem, ahogy azon veszekednek, kié legyen. Licitálnának érte. Én meg csakazértis feljebb és feljebb vinném az árát. Mondanám nekik:
- Á, ez neked túl szellemes, árt a kárrierednek.
Másiknak:
- Hát igen, ez a mondás rendesen kihúzna téged a szarból, ha legközelebb nyilatkozni kell valahol. De a sikert nem adják ingyen, Drágám, úgyhogy nyúlj ki, vagy nyúlj mélyre a tárcádban.

:-D

Na! Alig leltem rá újból erre a cikkre. Ez az én virtuális kávézóm. Törzshelyem, ha úgy tetszik. Most nincs különösebb mondanivalóm, dehát ez engem nem gátol az írásban. Igazi nő vagyok. Fecseg, ha kell, ha nem. Mondjuk dalt írtam ma, nem is lett olyan rossz. Beleszőttem egy kis Feldmár Andrást is, ilyen gondolati líra lett vagy mi. Freud-ot most kihagytam. Ő úgyis olyan közönséges volt. Úgy értem, biztos nagy lehetett a célközönsége, mert az embereket szerinte két dolog hajtja, úgy értem, ha épp nincs hascsikarása, és ez a két dolog a szex, és a nagyravágyás. Amúgy szerintem nem 100%-ig van igaza, mert nők esetében a szex egyenesen egyenlő a NAGYravágyással. Háhhá-há! Ez jó volt. Teccett. Máskülönben meg erről a mai kommentelésemről, meg úgy általában minden ténykedésemről az a századvégi író jut eszembe, úgy értem, 19.századvégi, aki aszonta: " Legnagyobb szerencsémre tudok olyan rosszul írni, hogy megfeleljek eme kor igényeinek. " Hát, én ebből a szempontból, és szent pontból véve IS lúzer vagyok. Sebaj. Ehhez is gyártottam már egy ideát. Előző életemben báronessz voltam, és ebben az életemben csak azt pihenem ki. Magyar virtus? :-D

Na, gyorsan visszaolvastam a cikket, ami alá újfent kommentet pottyantottam, és a Kultúrpart legnagyobb sajnálatára eszembe jutott még valami. A tizenhármas számról, meg az átokról. Az jutott eszembe, hogy idén a tengerbe dobtam egy pénzérmét, és kívántam közben valamit. ( Egyszer már csináltam ilyet, és lakást kaptam. Sőt! Velem szemben lakik a Csikó Szabi is. Csak most én nem lakom ott. A házban állandóan zajonganak. Szegény Szabi, ez a fiú sem egy ilyen házba való... ) Szóval pénz a tengerbe, és kívántam egyet. A tengernek adtam az álmom. Milyen romantikus, nem? Most komolyan.
Aztán hazajöttem, és rádöbbentem, hogy nem akarom, hogy teljesüljön a kívánságom. Mondjuk, ha nem volnék szőke, megtehettem volna, hogy egyszerűen elmondom fűnek-fának, mit óhajtottam, s akkor ugyebár nem teljesül. De ez nem jutott eszembe. Viszont! Mikor két héttel később egy balatoni diszkóhajón voltam, ez most volt pár napja, fergeteges csillaghullás volt, el is kaptam párat. És rendkívül leleményesen az előző kívánságom mintegy semlegesítéseképpen annak ellenkezőjét kívántam, mint a tengeren. Így, gondoltam, a két ellentétes kívánság majd kioltja egymást. Bááár, most, ahogy okos kis fejemet vakargatva, s szőke fürtjeimet csavargatva belegondolok, az is előfordulhat, hogy egymás után mindkettő teljesül. Vagy: egymás előtt. Pfff, akkor viszont bajban vagyok. Gyorsnak kell lennem! Úgyhogy okvetlen "át fogok menni egy vonat alatt", és kívánok még egyet, amiben legalább a teljesülés sorrendjét meghatározom, ha mégis ki akarna velem b@szni a sors.

Most meg, ahogy újra átolvastam a Nagy Balkezesek listáját, eszembe jutott a XIV. Lajos. A Napkirály. Azt olvastam róla, hogy állandó jelleggel lábai szépségével volt elfoglalva. Folyamatosan úgy állt pózt a festőknek, hogy a lába kilógott a ruhája alól. Kilóg a lóláb. :-D Tuti, hogy fetisiszta volt. A nárcisztikus fajtából, még ráadásul. Volt egy kép is, ahol a lábát tette-vette. Egy őrült volt - ez nem kérdéses. Állítólag csak azt a vagyonost nézte valamibe, aki minden pénzét cicomázkodásra, meg minden más marhaságra fecsérelte. És saját viselkedésével, életmódjával is ezt a mintát sugallta. Ki mert volna szembeszállni a királlyal? Egy nárci-fetis-őrülttel? Állítólag volt egy nagyon gazdag alattvalója, aki megálmodott magának egy pompás kastélyt. Pechére meg is építtette. Az első bálon letartóztatta, s tömlőcbe vetette ez a Láb No1. Szegény ember ott is halt meg, tíz évvel később. Van az a mondás: a gazda a szolgáját utálja, ha bármiben is jobban válik be nála. Hát, van ebben valami. Az emberi fajban mintha lenne egy olyan kicsinyesség, már-már pitiánerség, amit nehéz leküzdeni. De érdemes. ( Női megérzés. )
A Csipkerózsika c. mesében is egy egész ország bánta, hogy a király sajnált még egy darab (!) arany evőeszközt, meg tányért beszerezni. Inkább nem hívott meg egy javasasszonyt, aki áldást volt hivatott szórni a gyermekére. A balhét persze a "gonosz" 13. javasasszony vitte el. Kikiáltották bűnbaknak. Pedig nem más volt, mint a pitiáner király áldozata. Mondjuk lehetett volna nagyvonalúbb úgy, hogy el se megy a buliba. De valami miatt, nyilván az édesanyjával való sérült kapcsolata miatt kicsit önérzetesebb volt az átlagosnál. Azért őt is meg lehet érteni, nem? Hát igen, érdekes dolgok ezek. Na, meg a Piroska. Talpig vadító vörösben, ugyebár. Köztudott, hogy a serdülő lányok, bimbózó szexualitásuk hajnalán előszeretettel öltöznek vörös színű ruhába. Hogy bimbóikat mutogassák. Mi másért? Úgyhogy a kiscsaj egye csak meg, amit főzött! Én nem sajnálom. :-P

Ma belekukkantottam a YouTube-on Az idő urai című régi mesébe. Emlékeztek rá? Azon túl, hogy gyönyörű a zenéje a végefőcímnek ( csipetnyit Volt egyszer egy vadnyugatos, meg Sándor Mátyás filmzenés, de jó ), van benne két kis "gnómocska", akik irtó cukik - érzik az emberek gondolatait, és folyton panaszkodnak, hogy azok a gondolatok millyen de millyen büdösek. Szép az a mese. Igazán felnőttként nézve megható. Értéket közvetít. Mikor pszichológia modulom volt, gipszfejre kellett önarcképet festeni. Én a tarkómra egy harmadik szemet is rajzoltam. Hülyének nézett a pszichológus. A röhej az, hogy előtte nem volt semmi bajom, de akkor ettől komolyan magamba zuhantam. Mit kellett volna odarajzolnom: kiselefántot?! Hülye dilettáns. Asse tuggya, mi az az absztrakció. :-D

Na, megyek aludni. Mindig felidegelem magam a hülyéken, ez a bajom. :-(

Nah, reklám után csak-csak visszajöttem. Mit jöttem - vonszoltam magam, meg a formás kis szárnyaimat. Az árnyaimról nem is beszélve. Megint véleményem van. Tudom-tudom, a kommentelők véleményétől, mentsd meg, Uram, a Kultúrpartot! Dehát ez nem így működik, kérem. Ahol ember van. ott vélemény is van. Tett már nem biztos. Mondjuk én megint írtam 3 dalt. Csak tudnám, mi a f@sznak. No, mindegy. Hisz itt van nekem a kommentelés öröme. Amúgy tényleg jó. Nem vagyok profi író. Se újságíró? És akkor mi van. Hát véleményszabadság. Ez a nem mindegy. Mindenki erre vágyik. Csak nem tesz érte semmit. Én úgy kapom meg, hogy ellene sem teszik semmit. I mean: nem törekszem felfelé. Jó itt a félhomályban. Az életben a legizgalmasabb dolgok úgyis mingig félhomályban történnek, nemdebár? ; )

Szóval mára valami velősebb témával óhajtanék előrukkolni. Van az a könyv : a Titok. És most keményen meg fogja kapni tőlem az, aki papírra vetette. Hogy nem átallott! :-D
Mert az a könyv: egy moslék. Moslék a disznóknak. És ők: megeszik. Pedig ehhez kell gyomor, én mondom.

A fiatalságomat hideg téli estéken kis kunyhó ablakában kúszó-mászó jégvirágként fonta körbe a pszichológia, az útkeresés, és a könyv. Forgattam én mindent. Olyan jó kis könyvek voltak azok. Okítók, Tanítóktól (!).
És akkor jön egy ilyen titkocska-kerekecske-dombocska, és előadja itt magát, mint aki kisz@rta a spanyolviaszt. Minden szavát évtizedekkel ezelőtt megírta már egy Nagy! És ezzel mer előjönni!
De a régi nagyok legalább nem voltak ilyen nyilvánvalóak. Legalább az uccsó lépést meghagyták a delikvensnek. A felfedezést , annak örömét. Hogy mi a világ, s mik vagyunk mi? Mi az én, a te, a mi?
Ez a könyv meg egy mekdonáldszos gyorskaja. Sikert akarsz? Vedd meg, edd meg, vizualizáld, globalizáld. Az eggész könyv ettől zilált.
És az egyszeri ember, akinek fingja nincs semmiről, ami szent, értékítéletről nem is szólva: elolvassa, magáévá teszi a Hatttalmas nagy (I)gazságokat.
És ami még rosszabb: használja. KIHASZNÁLJA az univerzumot, annak törvényeit a saját pitiáner kis célocskái megvalósítására. Tiéd lehet X, vagy Y, vagy mindkettő. Lehetsz sikeres, gazdag, boldog!
Megnézném én, hányan vizualizálták már maguk elé a világ jólétét? Azzal a f@sz se törődik. Én, én, én! A lényeg ez!
De! Gondoljunk már bele: ami nekem öröm, az valakinek nem bánat-e? Ami nekem jólét, neki nem szegénység?
Boldog-boldogtalan boldogságra vágyik, szorongatja érte az élet nyakát. Míg meg nem fullad, s vele mindenki más is.
Nem kéne mindenkinek Tudást adni. Csak aki eljut oda, hogy tud is vele bánni.
Nem dísznek voltak azok a rejtvények régesrég. Mint a "hálvudi sztorikban". Ha megfejted, eljutsz oda, ahol egy újabb rejtvény vár. Vagy láttatok, s végigizgultatok már egy olyan filmet, amiben az első egy percben eljön a hepiend? Milyen uncsi lesz életed filmje, ha csöpög a nyálas boldogságtól? Pfff.
Amúgy meg az ember empátiáját a fájdalom alakítja ki. Nem a boldogság. Úgyhogy vágyjon csak mindenki a empátia hiányára.
Szóval itt nincs semmi titok. Csak rohadt sok sarlatán. Ha Dunát lehetne velük rekeszteni. De még arra se jók.

Azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes érzés lehet zseninek lenni. Úgy értem, a legkevésbé sem lehet "érdekes", valójában. Úgy képzelem, borzalmas lehet az egész. A lét bizonyos pillanataiban mindenképp. Ugye, a legtöbb ember, azon túl, hogy betegesen ragaszkodik az autonómiájához, néha jobban, mint a májához :-D, azon túl csak-csak vágyik egy egész részeként is üzemelni. Na mármost mi marad egy zseninek?
Kezdjük ott, hogy az emberiség nagy része valszínleg őrültnek tartja. Miért? Hát mert így a legegyszerűbb. És a világon minden organizmus az egyszerűségre törekszik. ( Az orgazmus meg szexre törekszik, de ezt inkább most hagyjuk. :-D )
Szóval a zseni nem biztos, hogy puszipajtása a sarki zöldségesnek. Se. Megértésért biztos nem hozzá megy, az tuti.
De akkor hova a nagy büdös francba? Egy másik zsenihez? Már ha talál olyat. Ma mondjuk könnyebb, mert minden egy karnyújtásnyira van. Látszólag. Mekkora mátrix ez is! Na mindegy.
Tehát tételezzük fel, hogy zsenikénk összefut egy másik zsenivel. Vajon előfordulhat, hogy elfordulhat...nak egymástól? Úgy értem: eleve kincs, ha egy szembejön, miért kéne szembeköpni? De nem?
Mondjuk az ilyen zsenifélékkel se lehet könnyen zöldágra vergődni. Valószínüleg. Arról nem is beszélve, hogy ugye két dudás közt a csárda is a földre esik.
Á, ez így túl elvont. Megint lebegek, mint a fing. Konkretizáljuk:
Mondjuk Michelangelo összefut eeeegy...ki legyen, lássuk csak...DalÍval. Hm? Buli, mi?
Kölcsönösen méregetni kezdik egymást. Michelangelo Dalíról már első ránézésre rosszat sejt. Aztán rápillantanak egymás műveire.
Dalít nem kell félteni. Egy kis cinizmusért nem kell átmennie a szomszédba:
- Kedves Mester, mi a kép címe: Pöffeteg angyal?
- Megértem kérdését, hisz ahogy látom, Ön a pálcikafigurák elsajátítása után létette a lantot.

Persze nem jogosak a kritikák, dehát Jézus sem volt bűnöző, nemdebár?
Szóval én azt mondom, hogy egyrészt fogggalmam sincs, milyen egy igazi művész, meg egy zseni, másrészt egy igazi művész-zseni: képes a csodálatra. Tudniillik feléri ésszel.
Nemrég voltam egy sajtófotó-kiállításon. Hát látom ám, hogy az egyik képen a Törőcsik Mari kezet csókol a Psota Irénnek. Gyönyörű volt az a fotó. Csak álltam, és néztem. És hiszitek, vagy sem, még könnyem is csordult.
Mondjuk én nem zsenizek, művészezek le ( vagy inkább fel ) senkit. Hogy is tehetném, ha nem érem fel ésszel, igaz? Na. Erről van szó.
De azért arra befizetnék, amikor Dalí Michelangeloval szembesül.
Mondjuk, erre meg Einstein ( a zseni ) azt mondaná: idő nincs. ( Meg azt, hogy Michelangelo alakjai tényleg kicsit puffatagok. :-D ) Mert ez a két ember valójában nincs külön. Se egy hervadt elefántcsont-toronyban, se a múltban, se a Mennyországban. Ez a két ember összekapcsolódik. Aki egyszer ezt megérti, de legalább hinni megtanulja, onnantól sosem lesz egyedül. Sosem fog rettegni attól, hogy valaki megfosztja az autonómiájától. Attól az autonómiától, aminek a léte, s szükségessége talán nem több, mint puszta fikció.
Azé' érdekes, nem? Főleg az én tollamból... :-D

Amúgy ma átdolgoztam a Depeche Mode-tól a World in my eyes-t. Ismeritek? Na, az aztán Dal a javából. Egyszer elcsíptem egy riportot a DM egyik tagjával. Megkérdezték tőle, neki melyik a kedvenc daluk. Hát nekik is ez. Úgyhogy megállapítom, hogy jó ízlésük van. :-D
Nem volt nagy cucc átdolgozni. Hallás után. Vallás után :-D .
Múltkor lefüleltem a Youtube-on néhány feldolgozott változatát a dalnak. Hú, a kommentelők ott is adtak a szerzőknek rendesen. Hideg-meleg váltott-zuhany. A nagy melegben jólesik. :-D
Azzal a dallal amúgy érdemes vigyázni. Mert jó. Úgy gyurmázza csak az ember. Vagy felelősséggel, vagy érzésből. Ha egyik sincs, menjen kapálni. Nem mintha ahhoz nem kéne elhivatottság...
Emlékszem, egyszer jártam egy mezőn. Ősz volt. Nyirkos ősz. Azt mondta nekem ott valaki:
-Csssssss... hallgasd. hallod a madarakat... a békát?
Én még őszinte ember voltam. Egy kérdéssel válaszoltam:
- Hol van benne az ütemmutató?
Azt felelte, egészen halkan, szaggatottan:
- Épp ez a lényege...az, hogy nincs benne.

Azóta nem jártam ott. Mostanra biztosan kizöldült. Néha elképzelem, ahogy sötét van, olyan sötét, ami csak egy mezőn lehet. Elképzelem, ahogy fekszem a réten. Felettem a csillagok. És a csönd. És a természet természetes hangjai. Elképzelem, ahogy az arcomba futnak a csillagok. Mintha nagyon, de nagyon közel lennének. Mintha köztük lennék én is. Része a csillagos égnek. És testvére minden csillagnak.
Ilyenkor még azt is érezni vélem, hogy hűvös az éjszaka.
Jólesik... és nem fázom.

Ébredek.... és nem látom.

Nincs world in my eyes.

Csak nehogy ebből azt vegyétek le, hogy várom a következő Csillag születiket, mert akkor tényleg átmegyek egy vonat alatt. És önként! ( És dalolva. :-D )

A jó múltkorokban a kisfiamat elvittem egy turkálóba. Gyűlöl oda járni, ezért is vittem magammal. Ha már önkontrollal nem is rendelkezem, már ami az egyedi ruházkodásra fordított időt és pénzt illeti, akkor legalább hathatós segédeszközt használok önmagam fékentartására - a gyerekemet. :-D
Ki tudna ellenállni a folyamatos unszolásának:
- Anya, menjünk már! Azt mondtad, csak ezt a sort nézed meg. - mondja már az első sor felénél.
Imádom, ahogyan félénk kérlelésből szép lassan átmegy kategorikus utasítgatásba. Az én vásárlási kedvem és az ő türelme ilyenkor egyenes arányosságban állnak egymással: ő minél inkább ha "vazz"-ik, én annál inkább ruha nulla jó. Értitek...
Múltkor potom pénzért beszereztem egy esküvői ruhát. Márkás kis darab. Mondjuk nem tervezek esküvőt. De éppenséggel nagyestélyiként is el tudnám képzelni. Rossz hír, hogy nagy estélyt sem tervezek. :-D
A fiamat a turizás után sem hagyta cserben legendás humora, amit az anyjától örökölt, teszem hozzá halkan. Kijövünk az üzletből, a karomon a menj-asszonyi ruha, ( irigykedő szing-lik gyűrűjében ) felkecmergünk a trolira ( kész troll líra ... ) ,hát ott egy marha nagy kutya, szájkosár nélkül. Mondom a fiamnak:
-Figyeld má, nehogy mán belekapjon anyád új kiskosztümjébe ez az eb!
Erre ő:
- Kutya? ...Ja! Látom. Vajon milyen márkájú?
:-D

Mondjuk nálunk filozofikus családi beszélgetésekben sincs hiány. Természetesen mindennemű kertelés nélkül megmondjuk egymásnak a véleményünket. Ő is nekem, én is neki. Bááár ő, szelektív hallása okán ez utóbbival ritkán szembesül.
Múltkor épp a helyemet kutattam a világban, és csak úgy félvállról, mintha nem volna fontos, odavetettem neki a kósza kérdést:
- Szeinteeed...ééén...hm...zseni vagyok?
Erre ő végigmér ( a mimikája különösen kifejező ), némi töprengést színlel, majd kisvártatva így felel:
- Nézd, valamilyen szinten biztosan. De akkor ÉÉN mi vagyok? FÉLISTEN???!!!
:-D
Egy szó mint száz, ez a kölyök ritka szórakoztató jószág. És a szíve is a helyén van. Na ebben nem rám ütött. De az apjára se. :-D Néha olyan tanításokat vág a fejemhez a kis guru, hogy szem fennakad, hang bennakad. Ezek a tiszta kis jövevények a kis radarjaikkal MINDENT könyörtelenül tisztán feltérképeznek, legyen szó bármiről. És olyan mély igazságokat hánynak az ember elé, hogy az csak na. Sőt, néha ne...
Múltkor megkérdeztem tőle, szerinte mi történik, ha két őrült szembetalálkozik egymással. ( Ez mondjuk némileg kapcsolódik a tegnapi vagy mikori, szóval az egyik fenti kommentemhez, ahol ama nagy-nagy felfedezést tártam a világ elé, hogy Michelangelo és Dalí éjjel-nappal együtt kártyázgat, s egyébként is a világon minden, de minden összekapcsolódik. Magyarán ez a téma ahhoz kapcsolódik, hogy minden összekapcsolódik.) Szóval két bolond face to face mit csinál? Azt mondta, ( na, akkor tényleg kicsit gondolkodott, nem csak tettette ):
- Az egyik seggberúgja a másikat, a másik meg ezen jót nevet.
Azóta azt próbálom megfejteni, kibontani, hogy ez mélyebben milyen jelentéstartalmat hordoz magában. Addig-addig töprengek majd ezen, míg valaki ezért seggbe nem rúg.
- Jájjj!... Hah-ha-ha!

;-)

Most jut eszembe, hogy augusztus 20. van! Mindenkinek kellmes ünnepet! Aki meg élőben nézi, annak kívánom, hogy a tüzijáték után is maradjon úgy. Mármint élő. :-(
Az az augusztus 20. egy pár éve kemény volt. Mondhatni betegesen fergeteges. Valaki kimegy a hídhoz egy kis cirkuszt nézni, és többé nem jön haza. Mikor a hírekben halálhíreket hallok, mindig az itt maradt családtagokra gondolok...Hogy nekik most nagyon nehéz. És olyankor ettől nekem is kicsit nehéz lesz. Átkozott egy dolog ez az empátia, én mondom...
Mellesleg írtam magamnak egy HIT SONGOT. El se hiszem amúgy, hogy én, a kis bolond. De megírtam. Klasszikusan szerkesztettem meg a dalt, na jó, a szövege picit csal, mert annyira nem kommersz, ez benne a forr a dalom. A jónak nem kell feltétlen sz@rnak lennie. Mondjuk az új hangszíneimmel könnyű. No és azok a dob patternek?! Ez kell egy nőnek. Ha már dobos nincs, legalább pattern legyen. Tudjátok, mint a szexben: ha már petting nincs, legalább vibrátor egyen. :-D Jó, ez kicsit ízléstelen volt, dehát, mint tudjuk, szakítottam a minőséggel. Mert folyton kritizált. :-D
Szóval rájöttem, hogy eddig ezek a patternek hiányoztak az életemből. Ja? És a lényeg: szert tettem ( ez nem az a szer ) egy analóg szintire is. A neve 106. Juno 106. :-D
Ismeritek? Jól mutat a Roland Juno G-m mellett ( ez nem az a gém ).
Úgy hívom őket: az őskövület és a nájlon. Lassan el kell kezdenem kiismerni a kicsikét. Legalább egy kicsikét. Tiszta szentségtörés az én kezembe adni egy ilyen hangszert. Ki tudja, még mire vetemedek vele? ;-)
Szóval kezdek hinni abban, hogy az autodidakta fejlődésnek lehet létjogosultsága. Még egy ilyen profi esetében is, mint én. :-D
Na, menni kéne aludni.
Jó itt lenni. Olyan vagyok, mint egy kóbor kutya, aki egy ház lábtörlőjén tölti az estét, csak mert bentről fény árad, és hangfosz-lányok jönnek.
De inkább olyan vagyok, mint a pirosló, törékeny pipacs a mezőn.
Itt még nem taposott össze senki sem. Na, majd csak várjuk ki a végét. :-D

Ha-ha, újra itt leledzem. Arra jutottam, hosszas töprengéseim után, amely jelen esetben elsősorban arra irányult, mi a fenének vetem ide ezt a kommentdömpinget, hogy igenis van értelme. Hogy mi? Pofon egyszerű. Hát pszichoterápia. Modern (!) pszichoterápia. Do it yourself pszichoterápia. Nincs szükség erre? Aki a mai világban azt állítja, nincs szüksége ilyesmire, annak van a leginkább szüksége rá. :-)
Csak ugye pénz híján ez nem is olyan könnyű. Kénytelen az ember megkerülni bizonyos ostoba, kőbe vésett szabályokat, hogy elérje a célját. Már ha lehet cél a lelki egészség.
Szóval ehhez a pszichoterápiához:
1. Nincs szükség pszichológusra. Jó hír, hogy pszichiáterre sem.
2. Nincs szükség vastag pénztárcára. Jó hír, hogy vékonyra sem.
3. Nincs szükség öngyilkossági szándékra. Jó hír, hogy gyilkossági szándékra sem.
4. Nincs szükség a negyedik pontra sem. :-)

Szóval a forgatókönyv, amely csak iránymutató, mindenki kedvére, vagy kedvetlenségére tekintettel módosíthatja, ahogy tetszik:
Végy egy internetes portált. Lehetőleg olyat, amelyhez érzelmileg kötődsz. Mindegy, pozitív, vagy negatív irányban. Nézz ki magadnak ott egy cikket. Olyat, amely gondolatébresztőleg hat rád. Mittomén, érdekel a téma, hozzászólnál. A lényeg, hogy ne legyen aznapi a cikk, és ne legyen túl látogatott. Mint ahogy meditálni sem a Deák téri metróaluljáróban szoktunk. ( Én hajlamos vagyok arra is. )
Szóval megvan a cikk, amely nem túl aktuális: olyan ez, mint egy csendes lagúna. Ott aztán kezdd el az írást. Csak írj és írj. Érezni fogod, ahogy minden mondat egyre könnyebben gördül ki belőled. Minden gondolat egy új gondolatot szül. És te csak írod, és írod. Részekre is tagolhatod, ahogy akarod. Itt csakis te döntesz a miről, a hogyanról. Itt mindenről te döntesz.

De ezzel még nem vagyunk készen. Mert a dolog lényege csak most következik. Sokan manapság küzdenek azzal, hogy szembesüljenek önmagukkal. És itt most nem az egész alakos tükörrel folytatott farkasszemezésre gondolok, bááár hozzá kell, hogy tegyem, szerintem a kettő összefügg. ( Minden mindennel összefügg :-) )
Hanem az a baj, hogy a mélyen lakó én-nel szembesülünk nehezen. Néha szó szerint szembe sülünk - sajna. ( Lesül a pofánkról a bőr. )
Pedig a világ egyik legérdekesebb és legszebb dolga: a Gondolat. Mert ezek mi magunk vagyunk. Nem a miénk. Mert nem tudatosan akarjuk, hogy jöjjenek. Jönnek és kész. Honnan? Hová? Ugye? Csupa kérdés.
Szóval kész a gondolatfolyam. Ami egy idő után tovahömpölyög. De addig a te dolgod, a te döntésed, mihez kezdesz vele. Lehet, hogy kezdetben vissza se mered majd olvasni. Vagy visszaolvasod, és bepánikolsz, mert nem tudod kitörölni. Vagy százszor visszaolvasod, kilencvenkilencszer bőgsz rajta egyet. De a századiknál csodálatos dolog fog történni. Egy röhögőgörcs. Semmi több. Egy felszabadult, szabad nevetés. Könnyed, ami elmos minden könnyet. Nevetés magadon, a drámán, az életen, a halálon, múlton és jövendőn.
Miért kéne ehhez szakmai asszisztencia? Vagy ha igen, neked kéne pénzt kérned a pszicho-mumosodtól, hogy végignézheti - a kis voyeur. :-D
Csak zavarna, hidd el.
A legérdekesebb az egészben, hogy az egész szitu nem társas magány, és nem is egyedüllét. És nem is party. Hanem egy köztes, bizonytalan állapot, amitől mindenki fosik, te mégis a javadra fordítod. Van itt ész alapon. :-)
Persze vicces dolgokat is írhatsz. Végülis előfordulhat, hogy századszorra abban meg a drámát látod meg, és ott meg bőgni fogsz. De baj ez? Hogy meglátjuk a dolgokat más nézőpontból? Ránk fér ez, nem is kicsit.
Szóval nem rossz cucc ez a kommentelgetés, bár az eredeti funkciójától elég távol jutottunk. Vagy most vagyunk hozzá közelebb. Közelebb, mint azt valaha is gondoltuk volna. Nézőpont kérdése. ; )