Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2008. január 30. 11:25

Novák Eszter

Ha elolvasunk egy rossz könyvet, fel sem merül, hogy soha többé ne olvassunk. Ha rosszul játsszák Mozartot, nem átkozzuk el a zenét. És hányszor jöttünk ki moziból dühöngve, mégsem mondtuk soha, hogy a filmművészet hülyeség. Mért van az, hogy színházban – ha az nem jó – azonnal megkérdőjelezzük a műfaj értelmét?

Mióta színházrendező vagyok (hú, már jó régen…!), egy különös jelenségre lettem figyelmes. Nagyon sokszor találkozom nagyszerű, normális foglalkozású emberekkel, akikkel beszélgetvén úgy érzem, jól értenék, sőt, élveznék az előadásaimat. Nemcsak az enyéimet. Azokat is, amelyeket én értek és szeretek. De ők rendre válaszolják, hogy nem járnak színházba. Kérdem miért – mondják, mert nem szeretik. Nem hiszik, nem igazi, hazug, álságos, unalmas, egyszóval: nem hiteles. (Kedvenc fogorvosunknak, Méhes Palinak nevethetnékje támad, amikor felszáll a por egy hátveregetésből.) Persze én tudom, hogy évekkel ezelőtt láttak egy rossz előadást és ez hosszú időre, rosszabb esetben egy életre elvette a kedvüket. Miért?

Ha elolvasunk egy rossz könyvet, fel sem merül, hogy soha többé ne olvassunk. Ha rosszul játsszák Mozartot, nem átkozzuk el a zenét. És hányszor jöttünk ki moziból dühöngve, mégsem mondtuk soha, hogy a filmművészet hülyeség. Mért van az, hogy színházban – ha az nem jó – azonnal megkérdőjelezzük a műfaj értelmét?

Talán éppen azért, mert ott a hitelességnek hatalmas tétje van. Mert ott élő embereket nézünk, együtt lélegzünk azzal is, ami igaz, és sajnos azzal is, ami hazug. És ha valami nem tetszik, az kínosan érint bennünket, nem tudjuk kivonni magunkat a hatás alól. Feszengünk, lesütjük szemünket, bámuljuk az előttünk ülő rettenetes piros ruhát és elátkozzuk a percet, amikor beléptünk, s felhagyunk minden reménnyel. De nem tudjuk távol tartani magunkat az élménytől!

És éppen ebben rejlik a színház varázsa is, kérem. Nem csukhatjuk be, mint egy könyvet, nem kapcsolhatjuk ki, mint a rádiót, nem terpeszkedhetünk kényelmesen nácsócsipszet zabálva, hanem minduntalan, arra kell gondolnunk, hogy emberek vagyunk. Kisszerű, nagyszerű, ocsmány, kicsinyes, szép, felemelő, okos, buta, féltékeny, szerelmes, tehetséges, tehetségtelen, tragikus sorsú, mulatságos emberek.

Jönne mondjuk egy földönkívüli, bekukkantana úgy félnyolc tájt a Katonába és igencsak elcsodálkozna: az emberek fegyelmezett sorokba rendeződve mind egy irányba bámulnak és tök ugyanolyan embereket néznek.
- Azért jöttek ezek ide, hogy saját magukat nézzék?
- Igen, kérem, azért.
- És kik azok, akik ott beszélnek?
- Azok a színészek. Képesek arra, hogy emberi történeteket, gondolatokat, érzelmeket hitelesen képviseljenek.
- Mi a neve ennek a helynek?
- Színház.
- Az micsoda?
- A színház, egyike azon kevés közösségi helyeknek, ahova az emberek azért látogatnak el, hogy más embertársaikkal együtt érje őket élmény, együtt sírjanak, nevessenek, ne adj isten, együtt gondolkodjanak.
- Gondolkodjanak?
- Régi mániánk, de már majdnem teljesen leszoktunk róla. Államilag finanszírozott, össznemzeti elvonókúrán vagyunk.

…………………………………………………………………………………….
Cigiszünet:


…………………………………………………………………………………….

Nekünk, színházcsinálóknak nagyon nagy a felelősségünk. Jó színházat kell csinálnunk, hogy ne szokjanak le rólunk az emberek. Szerencsére sok jó színházi előadás van. És persze sok rossz is, mint mindenütt a világon. Fiatalon képes lettem volna bombát robbantani egy-egy rossz előadás láttán. Például a párizsi Comedie Francaise Antigoné előadásán 1991-ben. Ma már – az ország szellemi, mentális és morális közállapotát szemlélvén – jóval megengedőbb lettem. Úgy vagyok vele, hogy hálás vagyok a rossz színházaknak is, ha teltház előtt játszanak, mert biztosan tudom, hogy ott jobb és több történik, mint a plázákban csatangoló, olvasni, beszélni nem tudó nemzedékekkel.

Mentális bombát jelenleg a parlamentben robbantanék. Néhai esztétikai indulatom állampolgári dührohammá változott a felelőtlenség és herdálás láttán, amit a nyershúsevők véghez visznek.

A rendszerváltás óta nyomon követhető az a folyamat, ahogyan a kultúra szinte minden területe a technokrata szemléletmód és valami homályos fontossági sorrend okán mostoha sorsra jutott. E folyamat eredménye, hogy a legutóbbi választásokon már egyetlen pártnak sem volt néven nevezhető kulturális programja, még kommunikáció szintjén sem. Nincs szakértelem, nincs terv, nincs koncepció, nincs pénz – marad az (el)hallgatás. A kulturális program hiánya üzenet értékű: a kultúra lényegtelen, elenyésző kérdés, csinálhattok vele, amit akartok.

A hűséges pártkatonák is vették az üzenetet. Így válhatott a rendszerváltás óta a kultúra minden területe, köztük a színház is, a kisstílű politikai csatározások és nevetséges erőfitogtatások eszközévé, az önkormányzatiság elvébe burkolódzó gőgös „hozzánemértés” áldozatává. És nem utolsó sorban könnyű prédává a költségvetés hiányainak tűzoltásszerű betapasztására. A kulturális területekről nyert összegek természetesen semmilyen problémát nem oldanak meg, legfeljebb pillanatnyilag eltussolnak. (Minthogy a kultúrára fordított összeg már önmagában is elenyésző hányada a költségvetésnek. És minthogy ennek is jó részét már évekre előre eltapsoltuk a két, csodaszámba menő presztízsberuházásra: a Nemzeti Színházra és a MÜPÁ-ra.) A megszorítások és elvonások megoldást nem nyújtanak, azonban a kulturális intézményrendszert ellehetetlenítik.

Most még úgy tűnik nincs veszve minden, a vegetációra hagynak éppen eleget. Pont annyit, hogy befogjuk a szánkat, és jövőkép nélkül ügyeskedjünk a visszafordíthatatlan enyészetben.

A minap a főváros polgármestere hírt adott egy reprezentatív felmérésről, melyből megtudhatjuk, mire van leginkább szüksége a város polgárainak, és honnan lehetne leginkább pénzt elvonni. Nos nem árulok zsákbamacskát, a színház a hunyó. (Azt elmulasztotta ugyan közzé tenni, hogy amúgy a színház, ugyanezen a felmérésen, nyert az elégedettségi skálán, s azt is, hogy az onnan elvehető pénz nem lesz elegendő a metróra.) Célt ért az évtizedes demagógia, és az elmúl másfél év hadjárata. De hogy ne tűnjek hálátlannak, le kell szögeznem, hogy az elmúlt évtized nagy eredményének tartom, hogy nincs az országban olyan óvodás sem, aki ne tudná, hogy a kulturális szférában tevékenykedők, különösen a művészek és művészeti intézmények a társadalom ingyenélői. Az adófizetők pénzén folytatják luxustevékenységüket. Őszintébben: folytatjuk. Nem szégyen ez, hiszen gondolkodni is luxus.

Ezért is lehet nehéz végiggondolni, hogy vajon mért bukkanunk a virágzó ókori kultúrák területein, úton-útfélen amfiteátrumra.
A színház ősidőktől fogva – az igénytelen, tunya silánysággal szemben – gondolkodásra késztető, érzelmeket felszabadító, közösségformáló találkozóhely. Ha az állam, az önkormányzat vagy Bachruch bácsi a színházakat támogatja, akkor nem csak a művészeket, a művészetet, hanem elsősorban a közönséget (és az alacsony jegyárakat) támogatja. A színház befektetés, megtérülése gazdasági mutatókkal nem mérhető, hiánya azonban néhány év alatt is ordítóvá válhat. Olyan szellemi és emberi tőke, amit elherdálni vétkes felelőtlenség.

Magyarország színházi élete kulturális kincs. Az elmúlt ötven év letagadhatatlan vívmánya a rendkívül magas jegy és bérletvásárlási mutató. Mindannyian tudjuk, hogy ez ténylegesen nem annyi embert jelent, ahány eladott jegy van. Sokan többször, sokan egyszer-kétszer és a legtöbben egyáltalán nem mennek színházba. Nem azokról beszélek, akik nem tehetik meg. Hanem azokról, akik restek, vagy fásultak, vagy nem mondanak le egy rossz tévéműsorról, vagy egy elfuserált házibuliról, vagy a kollégiumi vekengésről, vagy egy újabb trendi pólóról, vagy évi tíz üveg sörről, vagy a lövöldözős játékról. Vagy húsz éve nincs kedvük felülbírálni a műfajról alkotott lesújtó véleményüket.

Minden ember elemi joga a színházba járás. Könyörgöm, emberek, amíg tehetjük, éljünk ezzel a jogunkkal: járjunk színházba! Talán történhet ott velünk valami.

Kapcsolódó videó:
Beszélgetés Novák Eszterrel (részlet)