1 hozzászólás
kiralyrak 2010. január 30. 09:04
A megtévesztően macsó külsejű Kolovratnik Krisztián színházfilmje 47 percében olyan páratlan varázslatot hajtott végre, hogy órákkal a vetítés után is nehezemre esett lenyelni a torkomban helyet foglaló nem kicsi gombócot. Ha ő szerényen útkeresésnek nevezi, hát megnyugtatom: ezt az utat egészen biztosan megtalálta. A 47 percben nem Törőcsik csodáját, nem Vasziljev zsenijét fogalmazza vászonra, hanem magát a Színház és a Tehetség örök időktől fogva létező, páratlan szellemét, a "csodálatos elme" magától értetődő ragyogását. Emlékművet emel valaminek, ami folyamatosan létezik - csak valahogy mostanában baromi ritkán fordul elő velünk: az érték, az értelem, a gondolkodás, az alázat, a tisztaság, a művészi hit és hitvallás elcsépelt, elfelejtett, olykor már-már nevetségessé váló, végtelenségig devalvált, eredeti értelmének. A film utáni "sajtótájékoztatón" az amúgy zsúfolásig telt Kino nézőterén ülők nem kérdeztek semmit - pedig Törőcsik Mari személyes jelenlétével megtisztelte a bemutatót. Nem kérdeztünk, mert ha valami olyan intim és tökéletesen kerek egészet tálalnak fel az embernek, mint a Naphosszat Törőcsik című alkotás, ott nincs mit kérdezni. Ott csak megtörni lehet a varázst, amiből nehéz ocsúdni, főleg, ha egyáltalán nem is akaródzik. Ha Kolovratnik Krisztián semmi mást nem csinált volna és csinálna majd még remélhetőleg sokszor és sokat útkeresései során életében, csak ezt a filmet - már nem lépett hiába egy olyan útra, ami egyáltalán nem járatlan, viszont erősen benövi a gyom és a ragadós pókháló manapság.
