U.A.K

2011. április 25.  08:05

Az Utcaszínházi Alkotóközösség 2007-ben alakult, Budapest egyik terén tartva előadásokat. Utóbbi időben mégis egyre többet találkozhatunk velük Kelet-Magyarország hátrányos helyzetű térségeinek apró falvaiban, ahová egyébként a madár sem jut el. Simon Balázs, az Utca-szak alapítója mesél erről.

Balázs, hogyan kerültetek Budapestről ezekre az el- és valamely értelemben véve magukra hagyatott helyekre?

Budapesten is a magukra hagyott helyeket kerestük. Néha véletlenül el-el vetődünk társra talált központi helyekre is – de aztán menekülünk is vissza ezekre – használjuk helyükön a szavakat? – Istentől elhagyatott helyekre. Ott persze azt mondják, hogy Isten ott van, és itt velünk nincs – vannak mások, akik szerint itt sincs, ott sincs. Szerintem nem szólt senkinek, hová ment, tehát érdemes mindenütt keresni. Az Utca-szak által vállalt helyzetekben mindig olyan embereket szólítunk meg, akiknek vélhetően nagyon hiányzik az emberi.

Szomjasak és éhesek arra, amit csak tőlünk kaphatnak. Legtöbbször nem is tudják meglátni, hogy az jó színház-e, amit mi csinálunk, és örülnek kevésnek is, ezért nincs az Utca-szakos színésznek szüksége slágfertig színházi tehetségre – mert úgysem ez kerül előtérbe. Ez csak félig vicc, az utca-szakos jobb, ha előbb nyitott emberi lény, aztán, ha sokat dolgozik, és gyakorolja a figyelmét, akkor persze fejlődik mint színész de ez csak melléktermék.

Ti, akik alapvetően a budapesti közönséghez vagytok hozzászokva, hogyan tudjátok az ottani nézőket kezelni?

Nem vagyunk hozzászokva semmihez. Nem kell a nézőket kezelni, nem betegek. Ha kapcsolatban vagyunk a szituációkkal, amelyek a darabjainkban előkerülnek és kapcsolatban tudunk maradni egymással és azokkal a finom rezgésekkel, amelyeket a közönség „benneléte” vagy éppen „kivülléte” kelt, akkor nincs különbség. A különbség akkor keletkezik, amikor szorongani kezdünk a pillanatban, a közönségtől, vagy bármitől és azt képzeljük, rosszat gondolnak rólunk, megítélnek bennünket – ekkor viszont enyhén megbetegszünk és bennünket kezelni kell.

Mit szellemeskedek itt?! Valóban van egy különbség. Itt csak saját magam nevében tudok beszélni. A közönség nagyon egyszerű dolgokra is rezonál – olyan dolgokra, amelyekre én, aki az un. magas kultúrán szocializálódtam szégyenlek rezonálni. Egész pontosan ellenkezés van bennem – akár rendezőként, akár színészként: ez túl egyszerű! Ezért igyekszem ezeket az ellenkezést kiváltó elemeket bonyolult és okos összefüggésekbe hozni, közelítem azt az ingerküszöböt, amikor az egyszerű beágyazódva elviselhetővé válik. Nem tudom, hogy ez jó út-e – Sokszor érzem, merni kellene valóban olyan egyszerűnek lenni mint egy pitypang. Aztán sokszor meg mégis az a késztetés jön, hogy érdemes venni a fáradtságot, hogy a színpadon leegyszerűsödő képleteket az élet bonyolultságával végletekig árnyaljam.

Mi a célotok, mit szeretnétek elérni ezzel a munkával?

A színházi régi és új kapcsolati formáinak keresése, amelyek révén a színház megannyi jótékony (lelki, testi, idegrendszeri) fejlesztő hatása azok számára is hozzáférhetővé válik, akik ezekről eddig nem tudtak. Magyarul? Hogy az ember használja a színházat arra, amire való és ne csak azok használják, akinek amúgy is eleve létezik a színház, hanem mindenki, akinek csak szerencséje van hozzáférni. Célunk még, hogy például egy mikro régióban, mint a Szikszói, vagy a Tököli FBVI intenzív munkával rövid idő alatt látványos fejlődést érjünk el a résztvevőknél, ezzel pedig, kikényszerítsük a döntéshozókból, hogy tegyék kötelezővé sőt fizetetté a színházzal való foglalatosságot. Mindenütt a világon!

Feltételezem, hogy a hátrányos helyzetű régiókban az emberek számára nemcsak hogy fizikailag nehezen elérhető a színház, de finanszírozni sem tudnák. Ti milyen forrásokból tudjátok ezt a gyakorlatilag teljesen „karitatív” tevékenységet fenntartani?

Amit idén éves működésre kaptunk, épp a telefonszámlára elég. Azonban szerencsések voltunk, mert az OSI két projektünket is felkarolta. Különben senkiföldjén vagyunk – a színházi világ valamiért ferdén néz ránk, a társadalmi szervezetek világában pedig nehéz elmagyarázni, hogy a színház a szellemi fejlődés és a lelki egészség egyik lehetséges útja, s ezért mint az ember jóllétét alapjaiban befolyásolni képes tényező, van olyan fontos, mint mondjuk a véradás. Gyakorlatias, válság-világban, élünk – aminek nincs haszna, azt nem veszik, nem keresik, nem is támogatják.

Bennünket, az egész alternatívnak mondott színházi kultúrát, mint elengedhetőt lát most a közszemlélet. Ebben van is valami. Elengedhetőek vagyunk, mert gőgösen nem keressük azokat, akik számára elengedhetetlenek lehetnénk. Arra várunk, hogy jöjjenek utánunk, és ha nem jönnek, rosszkedvűen kummadunk.

Színházat csinálni, az egyik legmagasabb rendű csoportos szervezettség. A csoport fejlődése pedig az evolúció – igen, nem az egyéné. Ezt az államnak minden formájában támogatnia kellene. Az a gyerek, aki csak egy kicsit is színházazott már – persze jó helyen, de akárhol – természetből fogja ismerni a közösségi lét szabályait. Sok pénzt adnak egyházaknak, helyesen, de azt nem látják, hogy itt is ugyanúgy gyógyulásról és az élet értelmének megtapasztalásáról lehetne szó. A színház finanszírozását – legalábbis a közszolgálatét, amit mi is csinálunk, teljes egészében állami és alapítványi feladatnak látom. Itt most úgy tűnik, nem lehet a piacról megélni. Volt ezzel kapcsolatban reményünk - de úgy látszik ez idén még nem fog menni. Ahhoz megint egy kicsit mást kellene csinálni.

Jelenleg a végéhez közeledik a 2011 első szakasza. Mi történik ebben az időszakban és mi lesz a folytatás?

Most ér a végéhez a Nyílt Társadalom Intézet támogatásával megvalósuló csereháti programunk a Mennyi egy ember? első, kísérleti szakasza. Ennek a négy évesre tervezett folyamatnak célja a mélyszegénységben élő fiatalok megfertőzése a színházi munkán keresztül átélhető közösségi tapasztalat eufóriájával, illetve a színházi munka, a gyakorlás, a fejlődés ízével. A programszakasz lezárása egy négy napos tábor lesz, ahol 33 (170 jelentkező közül ki választott) többségében roma származású fiatalemberrel – számos más közös és kiscsoportos foglalkozás közepette – az ő általuk előkészített műsorszámokon fogunk dolgozni. Az utolsó napon, húsvét szombaton, április 23-án, délután 15h-kor Kiskinizs kultúrházának színpadán a résztvevők egy gálán mutatják be azt, amit gyakoroltak. Ha az OSI támogatás folytatódik, akkor nyáron újabb táborra és ősszel valamint télen újabb előadássorozatra kerülhet sor.

Hol és mikor találkozhat veletek a budapesti közönség?

Május elsején Budapesten a városligetben bemutatjuk az Áramlat színháza című programunkat, az esemény egy mesterkurzus sorozat lezárása. Három külföldi és két magyar színházi szakember vezetésével zajlott a munka, melynek tárgya a színész jelenlétéhez vezető utak feltérképezése volt. A műhelymunka szorosan összefonódott két előadásunk megszületésével és fejlődésével. Ezért a Királydomb mellett 15-kor tartandó nyilvános workshop bemutatót követően eljátsszuk repertoárunkat, 16:30-kor a Sehonnai királyt, és 19:30-kor pedig a Johnny utolsó megbízatását.

Ezeken a műhelyeken az amúgy hét tagú társulat rendszerint kibővül – 30-40 fiatal színházi emberrel tartjuk a kapcsolatot. Május folyamán újból nyilvános tréningeket szervezünk, minden héten két napon, állandó helyünkön, az E10 kulturális és közösségi színtéren. Lipka Péter vezeti tréningjeinket, várjuk azokat az érdeklődőket, akiket érdekel a testtudati és maszkos munka. Május közepén pedig elkezdjük a 18 napból és 52 előadásból álló lakótelepi turnénkat a Játszó telepet, amelynek keretében egy-egy napot töltünk Magyarország tizennyolc legnagyobb lakótelepén.