Szólj hozzá!
„Hogy a csudába csinálják ezt, Lajos?”
Vietnámi Nemzeti Vízi-bábszínház: A falu lelke, rendező: Voung Duy Bien
2008. augusztus 19.
08:07
címkék:
Budapest Bábszínház, Sziget 2008
Szombat volt az a nap, mikor megadatott hogy elevezzek a mi kis szigetünkre, A Szigetre. Évekkel ezelőtt jártam ott kultúrkodni, s a mai napon is izgalmas táncelőadásokat kerestem - egy napon-lapon a Motionhouse, a Baltazár, a Stockholm 59 North, meg az Alta Realitat & DMDANZA.
Angol-magyar-svéd-spanyol, hát nem rossz! Az őrűlt parkolási mizérián s egy rendőri ellenőrzés rituáléja után húsz percet gyalogoltam a bejáratig. Kezemben a program, amit a Sziget-szájtról nyomtattam, s miután átvettem a napijegy karszalagomat, irány most nem Horány, hanem a Táncsátor. Térkép nélkül ekkora tömegben az ember elveszett, s eléggé reménytelenül próbálkozhat. A fülemre s a levegőben fulladozó megtelt-ájerű hangjegyekre nem hagyatkozhattam, mert köbö kapásból 10-11 zenét analizáltam. A sötétben egyetlen mentőcsónakom volt, az emlékeim az ösztönömmel megsózva. Irányt váltottam. Szimpatikus lampionsor alatt szántottam szapora lépésekkel magam, elhaladva a Converse színpad hangorkánja mellett, s kissé csalódottan konstatáltam a bizonyosnak látszó tényt - eltévedtem. Nem baj, jöjjön, aminek jönnie kell - lelazulok s engedem magam az eseményekkel s néhány kissé illuminált fiatal enyhe testi noszogatásával löködve - sodortatni magam.
Hallottatok-e már ilyen hangzavarban olyan keleties ízű félig techno-pop-rock stílisú muzsikát, s olybá tűnne, mintha hallucinálnál? Mert én igen. Arra vetemedtem, hogy megnézzem, mi az. Sosem hittem a véletlenekben. A történések olybá manifesztálódtak, hogy egy vietnámi bábelőadásra sodródtam. A látvány s a feltét is különlegesnek ígérkezett. Kis tér, amit kihasítottak a nagy fűből a domb előtt, félkör alakú medence, úgy 50-60 cm magas, mögötte nádkunyhó, bambuszedények halmaza, benne gyertyákkal, mezőgazdász fa-szerszámok, fonott kosarak. Egy picinyke kis világ-falu 3D-ben előttem. Alacsonyra nőtt emberek, jellegzetes csúcsos kalpagban, férfiak s nők egyszerű mozdulatai arra ösztönöztek - maradjak. egy humoros narrátor kötötte össze a „mondanivalót”. A csillógó-tündüklő víz egyszerre megszólalt. Sosem láttam bábukat vízi-balettezni, kicsinyke szobrokat fejükön mécsessel egyszerre mozdulni. Miniatűr csónakban evező emberkék hajó-koreográfiáját. Igen a titok, a titok. A mellettem állók is ezen morfondíroztak egész idő alatt: „Hogy a csudába csinálják ezt, Lajos?” Mert a „vizibábzás” alatt az emberek eltűntek. Voltak sárkányok, akik tüzet okádtak, aranyszínű sárkányfejű hattyúk, kifestett női kimonós hölgyek. Mindig is vonzott a keleti színjátszás minden formája, pláne ha bábszínház. Miért tapadunk oda az egyszerű mozdulatokra, két kifestett arcú harcos-álarcú férfira, hátukból zászlók állnak ki, kik bábukra emlékeztető dobokat ütnek, törökülésben hölgyek, akik szív alakú legyezőkkel idéznek meg valamit.
Talán az ősöket, mert azok tisztelete itt lebeg fölöttük. Valamiféle rítus ez, beavatás-kuriózum ősi titkokkal megspékelve, a pillanatok művészetében, cseppeket érzek a kabuki s a no színjátszásból. Felfedezem, különféle korosztályok lépnek színre, hát persze, lehet egy család is, kik egymásra hagyományozzák ennek a fajta színház-táncnak az örökségét. S mint megtudtam, már a 11. századtól kezdve a Vörös-folyó deltájában született. S mint láttam, eljátsszák az esőt is - ahogy láthatatlan-láthatóan a nádfonatú háztetőkkel táncolnak - hogyan pereg alá a szomjas földekre. Igazi falusi hangulat, bivalyokkal szántó férfiak, rizst vető asszonyok egyszerű mozdulatába kötött eredetisége, fiatal halászok pantomimikus rítus-halfogása. Nem voltak a nyugati értelemben vett színészek, táncosok. Még egyszerre sem sikerült mozogni néha, de előadók voltak, én meg néző, aki kaptam. Ritkán látok ilyen magabiztos, sallang nélküli semmi-művészieskedésű előadást. Egy évszázados hagyomány átörökítése, csak egy snapshot-pillanatfelvétel egy hegyek közti falucska életéből. Akár lehetne tavaszi áldozat is. Nem kellett keresnem, mi az értelme ennek-annak, csak az a bizonyos befogadás olajozottsága számít, a kiüresedés folyamata most az én titkom. Az övéké továbbra is ott marad a víz alatt.
Hallottatok-e már ilyen hangzavarban olyan keleties ízű félig techno-pop-rock stílisú muzsikát, s olybá tűnne, mintha hallucinálnál? Mert én igen. Arra vetemedtem, hogy megnézzem, mi az. Sosem hittem a véletlenekben. A történések olybá manifesztálódtak, hogy egy vietnámi bábelőadásra sodródtam. A látvány s a feltét is különlegesnek ígérkezett. Kis tér, amit kihasítottak a nagy fűből a domb előtt, félkör alakú medence, úgy 50-60 cm magas, mögötte nádkunyhó, bambuszedények halmaza, benne gyertyákkal, mezőgazdász fa-szerszámok, fonott kosarak. Egy picinyke kis világ-falu 3D-ben előttem. Alacsonyra nőtt emberek, jellegzetes csúcsos kalpagban, férfiak s nők egyszerű mozdulatai arra ösztönöztek - maradjak. egy humoros narrátor kötötte össze a „mondanivalót”. A csillógó-tündüklő víz egyszerre megszólalt. Sosem láttam bábukat vízi-balettezni, kicsinyke szobrokat fejükön mécsessel egyszerre mozdulni. Miniatűr csónakban evező emberkék hajó-koreográfiáját. Igen a titok, a titok. A mellettem állók is ezen morfondíroztak egész idő alatt: „Hogy a csudába csinálják ezt, Lajos?” Mert a „vizibábzás” alatt az emberek eltűntek. Voltak sárkányok, akik tüzet okádtak, aranyszínű sárkányfejű hattyúk, kifestett női kimonós hölgyek. Mindig is vonzott a keleti színjátszás minden formája, pláne ha bábszínház. Miért tapadunk oda az egyszerű mozdulatokra, két kifestett arcú harcos-álarcú férfira, hátukból zászlók állnak ki, kik bábukra emlékeztető dobokat ütnek, törökülésben hölgyek, akik szív alakú legyezőkkel idéznek meg valamit.
Talán az ősöket, mert azok tisztelete itt lebeg fölöttük. Valamiféle rítus ez, beavatás-kuriózum ősi titkokkal megspékelve, a pillanatok művészetében, cseppeket érzek a kabuki s a no színjátszásból. Felfedezem, különféle korosztályok lépnek színre, hát persze, lehet egy család is, kik egymásra hagyományozzák ennek a fajta színház-táncnak az örökségét. S mint megtudtam, már a 11. századtól kezdve a Vörös-folyó deltájában született. S mint láttam, eljátsszák az esőt is - ahogy láthatatlan-láthatóan a nádfonatú háztetőkkel táncolnak - hogyan pereg alá a szomjas földekre. Igazi falusi hangulat, bivalyokkal szántó férfiak, rizst vető asszonyok egyszerű mozdulatába kötött eredetisége, fiatal halászok pantomimikus rítus-halfogása. Nem voltak a nyugati értelemben vett színészek, táncosok. Még egyszerre sem sikerült mozogni néha, de előadók voltak, én meg néző, aki kaptam. Ritkán látok ilyen magabiztos, sallang nélküli semmi-művészieskedésű előadást. Egy évszázados hagyomány átörökítése, csak egy snapshot-pillanatfelvétel egy hegyek közti falucska életéből. Akár lehetne tavaszi áldozat is. Nem kellett keresnem, mi az értelme ennek-annak, csak az a bizonyos befogadás olajozottsága számít, a kiüresedés folyamata most az én titkom. Az övéké továbbra is ott marad a víz alatt.
