Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2008. november 14. 07:17

Boronkay Soma

A Pont Műhely legújabb előadása, A Kunyhó – repedés egy részben valóban repedt, nincs benne összetartás, de ez csupán eleinte lehet zavaró. Az előadáson egyfajta kettősség vonul végig: könnyen és nehezen befogadható jelenetek váltják egymást. Egyszer szórakoztat, máskor gondolkodásra késztet. De az üzenete mindig ugyanaz: sose vegyük magunkat túl komolyan.

A nézők lassan hozzászoknak, hogy az egymás után következő jelenetek nem egy klasszikus módon összerakható történet felé visznek, hanem teljesen más logika szerint működnek. Mindegyik jelenet paródia, a túl komolyan vett világ, túl komolyan vett paródiája. Láthatunk finn komolyzenei koncertet, vitaműsort a pre- és posztplank művészetről, felvilágosítást a mélytorok technikáról, westernfilmes jelenetet. A paródiák jól eltaláltak, kellemesen szórakozunk, ám gyakran nem mutatnak túl a megszokott, klisévé vált paródiaelemeken. Ilyen például a művészetről és művészlétről szóló vitaműsor paródiája. A szereplők művészemberek kliséit vonultatják fel: ismerős gesztusok és arcrándulások. A jelenet találó, mulatságos; ám a szöveg nincs olyan jól megírva, hogy egy több perces jelenet csak erre épüljön, így a végére kissé unalmassá válik.

Az előadás szerkezete nem hagyja a nézőt belesüppedni egy kényelmes nézői pozícióba. A parodisztikus jelenetek között nincs túl nagy stílusbeli különbség. Pont ezt hivatott megtörni a visszatérő, brutálisan reális, ész nélküli mészárlásról szóló videoklip. Totálban látjuk az elvérző bikát, a fölöslegesen megölt és piacon árult majomtetemet. Majd hirtelen váltással egy profi, mindenkit megnevettető jelenetet látunk a színpadon. Szórakoztatás és sokkolás váltakozik. A legelső jelenet is sokkoló. Megidézi a Pont műhely előző produkcióját: Keszég László meztelenül, rózsaszín parókában lassan lépeget a színpad leghátsó részén, miközben lisztet fújnak rá. Öncélú művészkedés felsőfokon. Tulajdonképpen ez is paródia (önparódia?), de erre csak később jövünk rá. Rögtön ezután a jelenet után következik a leszbikus háziasszony vasalóáriája. Az előadás legizgalmasabb eleme az, hogy egyik jelenet elején sem tudjuk, hogy az elkövetkező pár percben az alkotók által komolyan vett vagy éppen kifigurázott eseménysort fogunk-e látni. Már amennyire ez a kettő szétválasztható.

Számomra a legélvezetesebb jelenet a kisvakondos volt. A mindenki által ismert mesét dolgozták fel egy egészen különös technikával. A szöveget felolvasták, szerepek szerint felbontva, egy narrátor segítségével. A meséből nem hagytak ki semmit, mégis meglepő módon nagyon jó drámaszöveg lett belőle. A narrátor az instrukciókat, a szereplők pedig a saját szövegeiket olvasták, de nem játszottak el semmit. Nem jelentek meg az állatok, még hangutánzás szintjén sem. Végig érzékelhettük, hogy színészeket és monotonná vált mozdulatokat látunk. A mozdulatok erősen emlékeztettek egy, Robert Wilson előadásaiból jól ismert játszási technikára. Ez is paródia lett volna? Sőt dupla paródia? A színházé és a gyerekmeséé is? Meglepő azt tapasztalni, hogy az így előadott – amúgy magában bugyuta mese – félelmetes. A kisvakond minimum egy sorozatgyilkos, aki mindenkin keresztül gázol, hogy megszerezze híres kék nadrágját. Nincs hála, örömkönny, van viszont egy társait kegyetlenül kihasználó despota.

A Kunyhó a Pont Műhelytől megszokott ironikus szemléletet tükröz, mely az alkotók egyéni ízlését takarja, és ez nem feltétlenül esik egybe a nézők ízlésével. Ennek ellenére szinte minden néző meg lehetett elégedve a másfél órás előadással, amely tele volt örömteli percekkel, nagyszerű színészi pillanatokkal, végiggondolt és jól kivitelezett jelenetekkel.