Szálinger Balázs

2009. április 12.  17:30

Ha megnézzük a virágvasárnaptól húsvét keddig tartó kilenc napot, észrevesszük, hogy rengeteg, velünk megeshető léthelyzet felvonul előttünk az elhagyattatástól a bukáson át a teljes fölemelkedésig.

Kétezer évvel ezelőtt zseniálisan létrejött ez a kapaszkodórendszer: jó használni, jó összehasonlítani; jó hinni egy ideig. Május közepére nagyrészt elfelejtjük az egészet, de ezzel semmi baj: jövőre is lesz húsvét.

Elég egy valóban nagy hét, amit a sors a nagyhét idejére szervez, és nem is kell hívőnek lenni: az ember azonnal kombinál, számolgat, analógiát von az alaptörténet és a saját pitiáner élete között. Még a jóleső mártíromság se kell hozzá: természetesen mi vagyunk Jézus, velünk történik minden; ez énközpontú globalizált világ húsvét idején egy pontra kerül a hagyományokkal – az ok, a háttér egyszerű pszichológia.

Aki valamilyen szinten ismeri a nagyhét eseményeit, máris fertőzött: ha valaki kerékbilincset kap, de a kocsiról, mire odaér, valaki letépi a matricát, amin a felhívandó telefonszám van, rohangál kétségbeesetten az autó körül, próbál keresni egy másik „szerencsést”, akinek az üvegéről leolvashatja a számot, felhívja a tudakozót, hogy kiderítse – és mindez nagycsütörtökön történik, azonnal bevillan neki a teljes elhagyattatás, a kétségbeesés, a magány krisztusi pillanata. Az analógiát persze iróniába csomagolja, de amikor valakinek említi a kerékbilincs-történetet, és hozzáteszi, hogy „és mindez nagycsütörtökön történt” – mondhatja ezt akármilyen lazán, akármilyen iróniával, máris megpendül benne a hitnek valamii vékony húrja, és a többi napot is ezen a szemüvegen át nézi. „Mi jöhet holnap?” – ugyebár.

Nem, nem, a lehető legtávolabb álljon tőlem a blaszfémia. Éppen azt mondom, hogy a keresztény tanítás olyan történethalmazt adott a kezünkbe, amely a nem hívő embereket is lépten-nyomon emlékeztetheti saját magára. Nem is azt mondom, hogy jól ki lett találva, nem is azt mondom, hogy ügyesen lett sugallva jó tollú evangélistáknak – csak azt mondom, tökéletes ez az egész úgy, ahogy van. Az embert elég megszülni ebben a civilizációban, felnevelni, felruházni ezzel az alapműveltséggel, ennek alapfogalmaival, alaptörténeteivel, kilökni élni az utcára, és máris benne van a hit trójai falova.

Virágvasárnap kétségekkel tele, de mindenre készen egy új városba költözni, új barátokat szerezni, új munkába állni – ott van a hit linkje, lásd: jeruzsálemi bevonulás. Nagykedden csalódni egy barátban, búcsúzkodni, megtudni, hogy valami baj történik nemsokára – ott van a hit linkje, lásd: a Péternek szánt kakasos mondat. Nagycsütörtökön kerékbilincset kapni a fentiek szerint, lekésni egy csatlakozást (mint Dsida), otthon ülni, míg a feleséged a szeretőjénél van, kizárni magad a lakásból, lekésni egy határidőt, nyilvánvaló árulást leleplezni, börtönbe kerülni – ott a hit linkje, lásd az Olajfák hegyén zajlott dolgok. Az utolsó vacsoráról nem is beszélve. Nagypénteken lesodorni egy Volvo hatvanezres visszapillantóját, betétlapot adni, összeomlani bármilyen szinten, sokhelyszínes napot levezényelni vagy egyszerűen csak halálra fáradni a nap végére – kell mondanom? És a többi.

Az egész analogizálás persze nem szükségképpen vallási gyökerű. Éppen azért mondom, hogy az énközpontú világ ér össze a fejünkbe plántált történetekkel, mert az elsőben élünk. Nem a másodikban, hacsak nem vagyunk szerzetesek vagy tényleg buzgó utcai hívők. De a többség nem az. Ebben a világban, amikor mindenki idegen, és az ember a gondolati lét egy adott síkján tényleg egyedül van, mint az ujja, foglyai vagyunk a hősöknek és a történeteiknek. A hősök magányosak, nagy dolgokat tesznek, sokszoros túlerő ellen érik el a céljaikat – és mi mind-mind szeretjük magunkról ezt gondolni, még ha az a sokszoros túlerő nem is jelent többet, mint (pl.) egy munkahelyet, ahol sok a rosszakarónk. Analóg helyzeteket keresünk a hősök történeteiben, társat keresünk a hősben, Jézus pedig a legnagyobb, fejünkbe csöpögtetett hős, nagyhét körül egyenesen az egyetlen, aki a szemünk előtt van. Éppen a vallástalan, hit és kapaszkodó nélkül élő világ lényei azok, akik a „legvédtelenebbek” ilyenkor.

Ez a védtelenség nem hiába került idézőjelbe: az idézőjelen belüli állítás az esély állítása. A nagyhét minden, érzékeny antennájú, egy hétre, egy-két hétre, egy-két hónapra megrekedt élet számára esélyt ad arra, hogy kipróbálja a hitet. Hogy ez kitart-e pünkösdig, az persze más kérdés.